Robert Charles Wilson: Kronolitok
Metropolis Media, 2012, 264 oldal, 2542 HUF
B
Első mondat: "Hitch Paley volt az - viharvert Daimler motorkerékpárján keresztülrobogva a Haat Thai táncpavilon mögött elterülő tengerpart tömör homokján -, aki elhívott, hogy tanúja legyek egy korszak végének."
Bár a borítón lévő idézetek nagyon igyekeznek elhitetni velünk, hogy a Kronolitok a Hugo-díjas Robert Charles Wilson (Pörgés) talán legjobb könyve, nem biztos, hogy be kell dőlnünk nekik. Ez az a fajta mű, aminek élvezetét a túlzott elvárások könnyen tönkrevághatják, és ez már csak azért is így van, mert az író nem egészen abba az irányba megy a sztorival, amit egy átlag sci-fi olvasó elvárna tőle. Pedig a sztori az a fajta, amire azonnal felkapja a fejét az ember: ötletes, egyedi, és ezernyi vad, gyönyörű lehetőséget rejt magában.
A közeli jövőben járunk; Scott Warden szoftvertervező épp Thaiföldön tartózkodik, amikor a semmiből megjelenik a hegyek közt egy hatalmas, üvegszerű oszlop, ami a belevésett szavak szerint egy Kuin nevű titokzatos valaki vagy valami a térség felett aratott katonai győzelmének állít emléket. De a csatára csak 20 év múlva fog sor kerülni. A média által kronolitnak keresztelt oszlop körüli felhajtás miatt Warden nincs ott a lánya mellett, amikor egy fertőzés miatt életveszélyes állapotba kerül, és erre rámegy a házassága – még nem tudja, de sorsa a kronolitokkal máris összefonódott. A többes szám nem véletlen: a rejtélyes hadúr jövőbeli győzelmeit ünneplő oszlopok egymás után tűnnek fel a következő években, szerte Ázsiában, majd a világ többi részén is (érdekes módon az sosem merül fel, hogy a megmagyarázhatatlan kronolitok esetleg mások, mint aminek állítják magukat – szereplők és olvasók egyaránt készpénznek veszik létezésül állítólagos okát).
Wilson ebből a roppant markáns és izgalmas koncepcióból visszalép kettőt, és az egész sci-fit, úgy, ahogy van, másodlagossá teszi. Ez egyszerre jó és rossz. Rossz, mert ez a kiindulási pont túl érdekes ahhoz, hogy csupán háttérnek használja egy „szimpla” emberi történethez, és jó, mert mindennek, így a sci-finek a középpontjában is az emberi sorsnak és természetnek kell állnia. És az áll. Ami azt illeti, Wilson nagyszerűen építi fel a karaktereit, Warden a hőstípustól fényévekre álló egyszerű, esendő, külső körülmények által ide-oda ráncigált, maximálisan életszerű családi konfliktusokkal terhelt, tökéletesen írt átlagember, és a mellékszereplők, a megszállott, leszbikus tudóstól, Sue-tól a kuinista mozgalomba diszkréten belefolyó Whitig is mind jól megformáltak, valóságosak.
A Kronolitok kötelességtudóan érinti a témából adódó, fizikával, időutazással, paradoxonokkal kapcsolatos kérdéseket, az események tudományos fejtegetéseire kíváncsi olvasóknak ettől függetlenül kevéssel kell beérniük. A könyv nem annyira a „miértekkel” és a „hogyanokkal” foglalkozik (noha feldob egy-két remek elméletet), mint inkább a hatásokkal. Wilson nem túl részletesen, viszont igen érzékletesen vázolja fel a kronolitok korát, ezt a két évtizedet, aminek társadalmát, politikáját, gazdaságát egyre inkább a jövőből érkezett emlékművek, és az azok által keltett különböző reakciók (rettegés, paranoia, ámulat, vallási áhítat) határozzák meg. De a hangsúly az egyéni sorsokon van, afféle „élet háború idején” módon, és ebben Wilson annak ellenére is nagyon jó, hogy alkalmanként éveket ugrik a cselekményben.
Amire a sztori végül kifut a majdnem grandiózus és majdnem tipikus fináléban, az a kőbe vésett sors koncepciójának elvetése, a szabad akarat, az életünk feletti saját kontroll gondolatának katartikus megerősítése. De bármilyen jó is a könyv (és tényleg az), végig ott az az enyhe keserű íz a szánkban, amiért a kronolitok (és Kuin) briliáns ötlete csak egy MacGuffin marad.
