A
Jean-Marie Gustave Le Clezio: Terra amata, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2008, 414 oldal, 3499 HUF
Valószínűleg nagyon kevés olyan ember él vagy élt ezen a bolygón, aki nem morfondírozott el még azon, mi okból született a világra, hogyan alakulhatott ki az élet, mi várhat rá a halála után, és talán még kevesebben vannak azok, akik nem töprengtek el még sohasem az idő gyors rohanásán, de talán egyetlen olyan ember sem létezik vagy létezett, aki nem tette fel magának még a kérdést öregkorában vagy az elmúlás pillanatában, hogy miért szaladt el ilyen szélsebesen az élete.
Jean Marie Gustave Le Clezio, a tavaly irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett francia író, éppen ezt a problémahalmazt tette meg Terra amata című regénye alaptémájává még 1967-ben, amely a nemzetközi elismerés után nemrégiben ismét megjelent magyar nyelven.
Olyan témával foglalkozik tehát a szöveg, amely bár minden igazi művészi megnyilatkozás nélkülözhetetlen alapja, de amelyet mégis csak nagyon ritkán tudnak hitelesen megragadni és így legtöbbször ordító közhelyekben, banális gondolatokban vagy legfeljebb a vallásban jelenik meg.
Úgy látszik, Le Clezio is tisztában volt az elbeszélés nehézségeivel, hiszen egy tudatos nyelvi konstrukció foglalja hordozza mondandóját. Jól érezte, hogy erről a témáról csakis egyfajta légies, elemelt hangnemben, a földfelszíntől néhány méterre lehet érvényesen beszélni, éppen úgy tehát, ahogy a költészet teszi. S hogy ez a sejtelmes poétikum ne legyen ízléstelenül patetikus, úgy döntött, néhány elidegenítő effektus, az avantgard és a hatvanas évek új francia regényének eredményei is helyet kaphatnak a szövegben. Így alakult ki végül a Terra amata meglehetősen változatos nyelvi skálájú, már-már operai magaslatokba csapó szövegáriája, mely részben emelkedett költői beszély, másfelől pimasz kísérleti regény, az olvasó elvárásait megcsúfoló ravasz fejezetekkel, és természetesen megrendítő olvasmány az emberi kalandról, amely mindenkivel csak egyszer történik meg.
Le Clezio már az elején meglepi olvasóját, nyíltan megszólítja és társalog vele. Később is felbukkan az elbeszélő személyesen, hol kérdéseket tesz fel a befogadónak, hol egyszerűen csak érzékelteti jelenlétét, végül különféle tanácsok kíséretében búcsúzik el tőle. Regényének főhőse bizonyos Chancelade nevű fiú: az ő életét követhetjük nyomon időben kronologikusan, különböző élethelyzetekben és szituációkban.
Mint minden ember, ő is végighalad ugyanazokon a stációkon, amelyen bárki más. Egy napon megszületik, tapasztalatokat szerez, szerelmes lesz, gyermeket nemz, individuummá fejlődik, megöregszik és meghal. Láthatjuk, amint Chancelade beavatódik a földi élet évezredek óta tartó rituáléiba és játszmájába. Láthatjuk, amint gyermekként öntudatára és önmaga hatalmára ébred, láthatjuk, amint felismeri szexusát, amint először találkozik a halállal és az elmúlással, bepillanthatunk szerelmi életébe, megismerhetjük apaként, nagyapaként, szembesülhetünk a haláltusájával.
A Terra amata ábrázolt életdarabjai mégsem egy hagyományos regény formájában, hanem a meghatározó pillanatokat költői történésekké kitágító fejezetekben testesülnek meg. Az ünnepélyes hangnem általános jelenség a szövegben, de a poétikus kulisszákat hol nyelvi, hol filozófiai érvényű gondolattömbök váltják. Így kerül be a szövegbe például egy fejezet, amely teljes egészében a morze írásjeleivel van lejegyezve, egy másik, amely a siket jelbeszéd kézmozdulatainak leírásával születik meg, egy harmadik, amely dadaista, jelentés nélküli értelmetlen szavak kombinációja, egy áltudományos értekezés a távoli jövőből az emberi fajról, illetve japán írásjelek, felsorolások, vagy az olvasó részére egyfajta teszthez hasonlatos kérdéssorozat. (A különféle jelbeszédek egyébként a Függelékben megtalálhatók lefordítva.)
Ezek a beékelt nyelvi akciók a folyamatosan áradó költői mondatalkotás hullámaival együtt néha talán próbára teszik a befogadó türelmét, de aztán időről időre olyan megrázó fejezetek következnek, amelyek mindenkit arra intenek, hogy bűn volna letenni a könyvet. Chancelade szállodai párbeszéde kedvesével, a nekünk szegezett szemtelenül egyszerű, mégis hihetetlen gondolatokat ébresztő kérdések, a főhős utolsó sétája és halála nemcsak megindító, hanem döbbenetes erejű regénnyé teszik a szerző különös utazását.
Zavarba ejtő a regény konklúziója is. A szerző ugyanis azt javasolja, bátran elfelejthetjük ezt az imént olvasott könyvet, nem más ez, csupán betűk és szavak élettelen doboza, míg az igazi művészet a testünk, az életünk, az igazi mondatok itt vannak a bőrünkön, a sejtjeinkben, a húsunkban és a vérünkben. Mert az irodalom csak esendő kifejeződése annak a felfoghatatlan és gyorsan elrohanó, egyetlen kalandnak, ami maga az élet.
