Egy orosz emigráns (elm)élete

A-
Nabokov: Adomány
Fordította:  Pap Vera-Ágnes

Európa Könyvkiadó, 2010, 478 oldal, 3500Ft

Nabokov regényeinek egyik védjegye, hogy olvasás közben bekukkanthatunk a szerző boszorkánykonyhájába is. Különösen igaz ez erre a könyvre, melynek főhőse, Fjodor kísérteties párhuzamokat mutat a szerzővel, története pedig úgy végződik, hogy előrevetíti az Adomány című könyv megírását.

Nabokovnak ez az utolsó oroszul írt – és helyenként úgy tűnik, oroszoknak is szánt – könyve. 1932 és ’37 között, amikor ez a mű keletkezett, Nabokov már javában benne volt az emigrációban, a nemzetközi irodalmi életben viszont még nem. A szöveg is köztes helyzetben van, egyszerre tekint vissza és előre, ahogy visszatérnek és előremutatnak Nabokov kedvelt regénytechnikai trükkjei és motívumai is – például az Oroszország iránti nosztalgia vagy az apa enigmatikus alakja.

A regény az orosz (személyes és kollektív) múlt bizonyos történeteinek átírására tesz kísérletet, épp ezért nem árt behatóan ismerni a 19. századi orosz irodalom és történelem eseményeit ahhoz, hogy valaki értékelni tudja a történésekhez írt ironikus kommentárokat, paródiákat, melyek e regény nagyobb részét alkotják. (Nabokov egyébként épp e trükkjeivel osztja olvasóit rajongókra és ellenségekre.)

Ami engem illet, Nabokov főleg a bámulatosan kifinomult, ugyanakkor erőteljes humorával fogott meg, és azzal, ahogyan óvatos, de határozott mozdulattal két ujja közé csippentve, mintha csak lepkét fogna, emelgeti a valóság Maya-fátylait. Ahogyan folyton „torlaszokat” bontogat, „a szavak, érzelmek, a világ torlaszait” (432.). Mindeközben az olvasó könnyen úgy érezheti, ő is részt vesz ebben a barikádelhordásban, segít a szerzőnek, hogy aztán vele együtt csodálkozzon rá arra, ami a felszínek alatt, mögött, túl van. Bár a felfedezéseknek ez a könyv sincs híján, az irodalmi fejtegetések túlsúlya és Csernisevszkij talányos életrajza tartogat próbatételeket. Ha valaki túl „sterilnek” vagy absztraktnak találja Nabokov prózáját, valószínűleg nem ez a könyv fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. (Ha egyáltalán szükséges ez.) A szerző nem is árul zsákbamacskát, már a bevezetőben előzékenyen vázolja a könyv tartalmát, és bejelenti, hogy e könyv főszereplője nem a fiatal orosz emigráns-költő Fjodor Godunov – Cserdincev, nem a szerelme, Zina, de még csak nem is a Cserdincev által kritizált Csernisevszkij, hanem maga az „Orosz Irodalom”.

Bár az orosz irodalom (értsük ezalatt a múltbeli, jelenbelit és jövőbelit is) irányítja a háttérből a szálakat, az egyszerűség kedvéért én mégis Fjodort tenném hősnek, hiszen az ő szemén keresztül látjuk az orosz irodalmat és a berlini utcákat. Színrelépése után rögtön saját verseskötetét kezdi olvasni-elemezni, melyet gyerekkori élményei ihlettek. A második és harmadik fejezet irodalmi viták színtere, Fjodor Puskint olvas, majd Gogolt, emigráns irodalmi esteket látogat és szerelmes lesz – szóval éli az életét a két háború közötti Németországban (de a helyszínt és körülményeket csak néhány vonásból ismerjük meg). Bár a figura meglepő életrajzi és gondolkodásmódbeli hasonlóságokat mutat a szerzővel, utóbbi tiltakozik az ellen, hogy alteregójának tekintsük a hőst. Ez némileg érthető, ha arra gondolunk, milyen furcsa viszony is fűzi őt a hőseihez: néha eléjük tolakszik, máskor kritizálja őket, olykor empatikus velük. Hasonlóan bánik vélt kritikusaival és az általa kritizált Csernisevszkijjel is.

Csernisevszkijt az orosz forradalom egyik ideológusaként és Lenin ihletforrásaként tartják számon, és hideget, meleget egyaránt kap Nabokovtól: műveinek, esztétikai nézeteinek ironikus kivesézését, de ugyanakkor sorsának empatikus feldolgozását is. A lapban, ahol a regény folytatásokban jelent meg, ez a fejezet nem kaphatott helyet. A hivatalos verzió szerint azért, mert Csernisevszkijt nem illik gúnyolni, ugyanakkor nem lenne meglepő, ha irodalmi megfontolások is közrejátszottak volna a döntésben, mert ez a fejezet inkább tanulmány, mint próza, megtöri a regény egyébként is törékeny lendületét. Az ötödik fejezetben aztán Nabokov a maga fejére olvassa a tanulmányt érő képzeletbeli kritikákat, találkozik a halállal (jelképesen megöli Csernisevszkijt egy névrokonának képében), Fjodort pedig élni hagyja, méghozzá boldogan. A költő el is határozza, hogy élményeit ebben a könyvben rögzíti. Ezért a végszó egy új nyitás, a befejezés egy új kezdet. Még szerencse, hogy az életműkiadásnak hála van mit olvasnunk Nabokovtól. Különben hiányérzetünk lenne.