Los Angeles már csak azért is számít az amerikai álom egyik konstans szereplőjének, mert ott van Hollywood, amelyet mindenki a csillogással, a gazdagsággal a sikerrel, a „magas élettel” azonosít. Ezt az illúziót persze már könyvek és filmek végeláthatatlan sora rugdosta meg és taposta földbe, általában a krimi műfaja felől közelítve. Elég csak az óriási James Ellroyra gondolni, akinél horrorisztikusabban, lázálomszerűbben, ocsmányabban senki sem ábrázolta az angyalok városát. Ő azonban általában a ’40-es és az ’50-es évek Los Angelesének krónikása, míg Ryan Gattis 1992-es zavargásokról szóló könyve sokkal közelebb van a kortárs kategóriához - Ellroy vízióját, ha úgy tetszik, könnyebb elhessegetni egy már letűnt világ kórképeként, a Közel a tűzhöz azonban az ábrázolt események 24 éves távlatából is fájdalmasan, kényelmetlenül mainak, aktuálisnak tűnik. Olyasminek, ami akár ma is megtörténhetne. Pardon. Időről-időre meg is történik, még ha kisebb mértékben is (ld. Ferguson).
Ryan Gattis: Közel a tűzhöz
Fumax, 400 oldal, 2015, 3995 Ft
Gattis kimerítő kutatást végzett a Rodney King elleni rendőri erőszak következtében kirobbant zavargások ügyében. A közel egy hétig tartó gyújtogatás- és erőszakáradatról már számtalan cikk, könyv és film született (Ellroy is írt róla egy forgatókönyvet, a Dark Blue-t), ezek azonban általában vagy nonfiction művek voltak, vagy kívülállók szemszögéből mesélték el a történteket. Gattis fikciót írt, ahhoz viszont egyenesen leszállt a pokol közepébe, és főleg a bandatagok szempontját tette magáévá. A Közel a tűzhöz egy egész sor karaktert mozgat, és sokszor apró, vagy akár „jelentéktelen” személyes sorsokon, atrocitásokon és tragédiákon keresztül igyekszik felfesteni egy totális káoszba zuhanó város monumentális tablóját. Teljes sikerrel.
Gattis mexikói bandatagok, gyilkosok, dílerek, dél-koreai boltosok, hajléktalanok és rendőri bosszúbrigádok szálait fűzi nagyon lazán egymásba. A zavargások őrültet, állatot és opportunistát hoznak ki az emberekből, Rodney King itt senkit sem érdekel – bár a szereplők hajlamosak már-már álomszerű merengéssel elfilozofálni a város és az élet természetéről (Gattis prózáját dicséri, hogy mindezt akkor is képes autentikusan előadni, ha éppen egy piti gengszterről van szó), a lángoló város ördögi fényeinek árnyékaiban nagyon is valóságos, ugyanakkor primitív régi sérelmek és vágyak kerülnek véres-mocskos lerendezésre. A karakterek, legyen szó bármilyen etnikumról a törvény bármely oldalán, döbbenetesen életszagúak, sallangoktól, hős- és gonoszmaníroktól (egyáltalán efféle kategóriáktól) teljesen mentesek.
És noha a történet e nem egyszer fűbe harapó karakterek életébe való bepillantásokból áll össze (apropó, a gyenge gyomrúak/idegzetűek ne is próbálkozzanak vele, mert már az egészen iszonyatos haláljelenetet prezentáló első fejezeten sem fognak túljutni), a Közel a tűzhöz fő erősségét mégsem az ő drámájuk, hanem a pusztán indirekten ábrázolt nagyvárosi káosz jelenti. Az, ahogy Gattis megfesti az önmagát régi faji ellentétek, kegyetlen utcai törvényszerűségek és pitiáner emberi ingerek által szanaszét szaggató városszörnyeteg portréját. Az, ahogy azt mondja: ezek vagyunk mi, és mindig is ezek voltunk, és mindig is ezek leszünk. Az, ahogy mindebbe a rettenetbe, embertelenségbe és halálforgatagba mégis belopja a reményt, a humanizmust, a szépséget, az újrakezdés lehetőségét és szükségszerűségét. Az, ahogy nem prédikál, nem ítélkezik, de nem is menteget. Az, ahogy mindenki csak teszi, amit saját terheivel, vágyaival, démonaival és lehetőségeivel, a saját (akár őrült) szempontjából logikusan tenni tud – és az, ahogy te, az olvasó ezt megérted. Ettől olyan borzalmas és gyönyörű ez a könyv egyszerre.
