Egy leépülés krónikája

J. Bernlef: Agyrémek
fordította: Wekerle Szabolcs

Gondolat Kiadó – Akcentusok. 2008, 252. oldal, 2450 Ft.

A Gondolat Kiadó Akcentusok névre keresztelt sorozata, amely a flamand-holland irodalom, nálunk eddig legfeljebb hírből ismert remekműveit teszi hozzáférhetővé minden dicséretet maximálisan megérdemel. A sorozatról eddig rosszat nem tudtunk írni, igazán értékes szövegekkel ajándékozta meg a magyar olvasókat és ezért is kár, hogy talán nem kapott eddig kellő publicitást. Itt van például az Agyrémek című kötet, ami biztosan egy olyan könyv, amelyet kár lenne kihagyni.
Az íróról, J. Bernlefről eddig túl sokat nem tudhattunk, az hogy hazájában rendkívül elismert szerző persze még nem jelent semmit, azonban számunkra külön is érdekes lehetne, hiszen többször is járt Magyarországon, sőt egyik regényének főhőse Déry Tibor. Erről a könyvről beszél abban az interjúban is, amelyet az Élet és irodalom 2009/9. számában olvashatunk. Leghíresebb műve azonban kétségkívül az Agyrémek, amelyet 1984-ben írt Bernlef, akit egyébként eredetileg Hendrik Jan Marsmannak hívnak.
A történet elbeszélője a nyugdíjas korú Maarten, aki fokozatosan épül le szellemileg, s veszíti el valós kapcsolatát a külvilággal. A demencia, az agyi funkciók elsorvadása ismert, és sajnos viszonylag gyakori időskori betegség. Bernlef pontosan ábrázolja a leépülés stádiumait, azt hogy, miként mosódnak össze Maarten elméjében a jelen és a múlt eseményei, hogyan veszíti el fokról-fokra az idős férfi a saját cselekedetei felett a kontrollt. A betegség tüneteit a hozzátartozók, a közvetlen környezet, jelen esetben elsősorban a feleség, Vera értetlenül fogadják. A szellemi leépülés folyamatát szemlélő családtagok éppúgy képtelenek mit kezdeni a beteggel, mint ahogy a beteg sem érti, hogy mi történik vele. Maarten oldalról-oldalra zavarosabb elbeszélésén is átszűrődik az az ilyen esetekben gyakori tapasztalat, hogy a közvetlen környezet tehetetlen dühében ingerülten, vagy rosszabb esetben durván viselkedik az amúgy vétlen beteggel.
Bernlef könyve elsősorban azért rendkívül megrázó élmény, mert a folyamatos leépülést nem egy külső megfigyelő leírásából ismerjük meg, hanem maga a beteg, Maarten elbeszéléséből. Ez a narrációs szempontból meglehetősen érdekes megoldás, nem csupán rettentő figyelmet, de felelősséget is ró az olvasóra, hiszen az idős férfi csak írója, elmesélője lehet gondolatainak, feltörő emlékeinek, azonban olvasója nem. A regény előrehaladtával Maarten nem csupán az emlékeit képtelen felidézni, de a jelenben sem képes eligazodni, végleg összekeverednek az idősíkok, és a gondolatfoszlányok összeillesztése egy idő után a férfi számára lehetetlen feladattá válik. Így hárul az olvasóra a feladat, hogy Maarten történetét egymaga gondozza, hogy különválogassa a jelen momentumait az emlékképektől, hogy tulajdonképpen megkonstruálja a férfi leépülésének történetét.
Ahogy a végleges elborulás egyre közeledik, Maarten elbeszélése szép lassan darabjaira hullik nyelvi értelemben is, a kontrollálatlanul csapongó gondolatok egyre kevésbé állnak össze mondatokká. A férfi nem csupán cselekvéseiben, akaratában lesz korlátozva, részben az őt óvni próbáló környezete, részben saját elméje miatt, de végül nyelvileg izolálódik, a betegség végső fázisában bezárul önmagába.
A szétesés folyamatának nyomon követése eleve megterheli az olvasót, de emellett Maarten reflektálatlanul feltörő emlékeivel is kell valamit kezdenie, így mintegy rákényszerül arra, hogy elvégezze helyette a számvetést. A leépülő férfi neki gyónja meg az eltitkolt, elhallgatott gondolatait, élményeit (pl.: felesége megcsalását). Azt a rendkívül nehéz terhet, amit az olvasóra hárul, azzal, hogy betekintést nyerhet Maarten széthulló tudatába, Bernlef olyképpen ellensúlyozza, hogy a reflexszerűen, válogatás nélkül feltörő emlékek meglehetősen abszurd, groteszk helyzeteket, szituációkat teremtenek, így lehetőség nyílik arra, hogy az amúgy dermesztő történetben egy kicsit lazíthassunk.
Igazságtalan lenne az Agyrémek kapcsán említés nélkül hagyni a fordító, Wekerle Szabolcs munkáját, aki hitelesen és érzékletesen adja vissza ezt a lassan-lassan darabjaira hulló nyelvi közeget. Wekerle nevét már csak azért is kell megjegyezni, mert több kiváló flamand-holland szerző könyvét ültette át magyarra, így az ugyancsak ebben a sorozatban megjelent Sajt is az ő munkáját dicséri, vagy nagy kedvencünket, Brüsselmans regényét cskúgy ő fordította, nem beszélve Grunberg műveiről, vagy a tavaly megjelent, a hollandok számára állandó Nobel-várományos, Mulisch nagyregényéről, A menny felfedezéséről, amellyel remélhetőleg foglalkozunk még a közeljövőben.
Bernlef Agyrémek című regénye méltán lett elismert az egész világon, valóban megrázó mű, mindenképpen érdemes elolvasni. Amellett, hogy örülünk a Gondolat Kiadó vállalkozásának azért annyit megjegyeznénk, hogy egy ilyen remek könyv esetében eléggé bosszantó, hogy a regény befejezése után még, ki tudja miért, másfél oldalnyi részlet következik a kötet első harmadából. Aki esetleg kedvet kapott, annak mondom, hogy a 244. oldalon a csillag felett ér véget a regény!