A+
Rejtő Jenő (P. Howard): CsontbrigádAlbatrosz Könyvek, 1967, 43 Ft, 350 oldal
Rejtő Jenő újra elfogadott szerző, éppen most nyílt róla szóló kiállítás is. Persze töretlen népszerűségén mit sem változtat az intézményesített irodalmi körök elismerése. Halhatatlan műveinek besorolása egy egészen másfajta szabályrendszer szerint működik, amely egyáltalán nincs tekintettel a magyar irodalom történetét alakító hatalmasságok véleményére. Ha valaki rátalál Rejtő egyszerűségében is hatalmas írói világára, azt minden bizonnyal hidegen hagyja a legújabb tankönyvek naprakész ponyvaelméleti szempontrendszere. A viták önmagukban persze nagyon hasznosak, csak éppen nem érintik Rejtő munkáinak valódi közönségét. Ezek után kissé kockázatos bármilyen értékítéletre alapozott listát készíteni, amely a regények közti biztosabb eligazodást segítené elő. A személyes preferenciák ugyan befolyásolhatják művei elfogadtatását, de ezt lehetetlen kiterjeszteni a teljes olvasótáborra. Hiszen, annak ellenére, hogy számon tartunk olyan műveket, mint A tizennégy karátos autó, a Piszkos Fred, a kapitány, a Vesztegzár a Grand Hotelben, A láthatatlan légió vagy A három testőr Afrikában, amelyeket lehetetlen nem szeretni, Rejtő esetében mégiscsak, és minden esetben az aktuális olvasó véleménye számít. Mindezt szem előtt tartva most mégis arra vállalkozom, hogy bemutatom Rejtő Jenő legjobb írását, a Csontbrigádot.
A hazájukért meghalni is kész kemény öklű de lágy szívű bajkeverők világa nem túlságosan bonyolult. Egy gyönyörű nőért a világ végére is elmennek, az árulást kegyetlenül megtorolják, a becsületsértő gengszterekkel sem bánnak kesztyűs kézzel, és általában nagyon végletesen szemlélik a világot. Rejtő figurái vagy végtelenül jók vagy elvetemült gonosztevők, akik ugyan különféle indokkal váltak bűnözőkké, de a bűn kérdésében a szerző hajthatatlan. Ha valaki megszegi a gentleman életvitel íratlan szabályait, annak lakolnia kell, ellenben a zord külső mögött rejtőző becsületesség jutalma – bármiféle törvényszegés ellenére – a határtalan boldogság. Erkölcsi kérdésekben tehát nem ismer tréfát, a tréfában viszont legkevésbé sem erkölcsös. A poénok általában valakinek (leginkább az illető állkapcsának) a kárára elkövetett erőszakos cselekményekre épülnek. A lehető legváratlanabb ökölcsapások olyan természetességgel következnek be, hogy még a sokadik Rejtő-regény után is megunhatatlanok. Az erkölcsi rendszeréhez hasonlóan az emberek közti kommunikációs sémákat is átértelmezi valamelyest a szerző, és az ismerős (leginkább csak vágyott) könnyedség, a megvalósítás nehézségeinek tükrében ellenállhatatlan fordulattá változik: a szövegeiben minden megtörténhet, amire a „valódi” környezetünkben nincs lehetőség. Rejtő Jenő utópisztikus könyvei egy becsületes világáról szólnak, ahol a háttérben szabályszerűség uralkodik, és még a legzavarosabb, legmegátalkodottabb bajkeverő is képes rendet vágni a látszólagos káoszban.
Éppen ezért szövegei csupán a poénokban felvillantott lehetőségeken keresztül kapcsolódnak a „valósághoz”, hiszen azon nevetünk, hogy valami akár meg is történhetne, de mégsem válik valódibbá az írásnál. Ebből a szempontból képez kivételt a Csontbrigád. Elsőre talán csak a szikár szerkezet és a – felütés gyorsan lecsengő poénjától eltekintve – komor hangvétel feltűnő. Gyilkosság, hazaárulás, kémkedés, kivégzés: tulajdonképpen semmi különös, Henry Fécamp ügye azonban mégsem hasonlítható Senki Alfonz, Gorcsev Iván vagy éppen Fülig Jimmy történeteihez. Minden sivárabb és meghökkentőbb a Csontbrigádban: a tréfákon a szereplők nem kacagnak olyan jóízűen, a pofonok is komolyabb célt szolgálnak, a kötelező elmebetegek pedig vagy elhaláloznak, vagy szanatóriumba kerülnek. Minden valóságosabb egy kicsit, a szöveg nem kínál fel lehetőségeket, és emiatt a rend biztonságos érzése sem garantálja a happy endet. A háttérben ugyanis ott jajgat a félelmetes Csontbrigád. A sivatagi börtöntámaszpontnál is kíméletlenebb fegyenctelep rabjai a külvilágtól (majdnem) teljesen elzárva törik a követ, hogy átjárót vájjanak a sziklán, hátborzongató jajveszékelésük éjszakánként a támaszpontig hatol és befészkeli magát a katonák tudatába. A fantomrabok nem mérhetők össze a láthatatlan légió komikus csapatával, szenvedésük és elállatiasodásuk az erkölcsiség egészen más szférájába vezetik az olvasót, mint azt a Rejtő-regények esetében megszokhatta. A Csontbrigád fennsíkja egy haláltábor víziója, amely már a mű megszületésekor is félelmetesnek hathatott, de most, hátunk mögött a 20. század borzalmaival a személyiségüket vesztett emberi roncsok egészen új jelentéssel telítődnek.
Henry Fécamp, a hazaárulás és ként rendbeli gyilkosság vádjával ártatlanul elítélt egykori légiós rejtélyes múltjának, valamint egyenes gerincének köszönhetően kerül a haláltáborba, ahonnan még senki sem tért vissza élve. Természetesen a gyilkossági ügy sosem zárul le, és a kaotikus felszín alatt zakatoló gépezet egy pontig ugyanolyan precízen végzi a dolgát, mint más Rejtő-regényekben, vagyis az elítélt miatt nem kell túl sok könnycseppet hullatni, hiszen az elbeszélő szemernyi kétséget sem hagy a szabadulása felől. Csakhogy, amint bekerül a gránitsziklák poklába, a Csontbrigád börtönébe, és tudomást szerez sorsfordító fogadásának (ennek köszönheti rabságát), valamint a különös gyilkosságnak az összefüggéseiről, a világ kizökken számára a jól megszokott lovagias rendjéből. Ettől kezdve a halál torkában is emberséges és élni vágyó Fécamp személyisége eltorzul, és az a küzdelem, amit az epilógusig a főhős önmagával folytat Rejtő Jenő írásainak egyik csúcspontját jelenti. Személyes ügye és a humánum megőrzése veszedelmes módon összekeveredik, a szabályok felülírják egymást, és a korábban rendezett világ a szöveg minden szintjén örvénylő káosszá változik. Még a megoldás sem problémamenetes, és bár, utólag minden egybevág, és úgy tűnik, hogy Fécampra hányattatásai során végig ügyeltek védőangyalai, az elbeszélés egy percre sem nyugtatja meg az olvasót: amíg hinni lehet, addig van remény, ám a remény sosem több puszta délibábnál, amit csak kivételes kitartással és pokoli szerencsével lehet elérni.
Talán túlzó a bevezetőben tett kijelentésem, és a legjobb Rejtő-regény kategóriában mindenkinek magában kell győztest hirdetnie. Az azonban biztos, hogy a Csontbrigád Rejtő Jenő legkomolyabb és legösszetettebb műve. A munkatábor minden naivitása ellenére is hátborzongató ábrázolása, az emberség, és az élet szeretetének a legkeményebb körülmények közt is felszínre törő vágya, valamint a sors, a vakszerencse és az egyéni érdekek összjátéka nagyszerű szöveggé teszik a Csontbrigádot. Tulajdonképpen mindegy, hogy a hivatalos kritika elfogadja-e Rejtőt vagy sem, ez a regény mindentől függetlenül egyedülálló a magyar irodalomban.
