Egy kapcsolat, amelynek feladata, hogy kioltsa magát

.konyvesblog. | 2015. március 02. |

Legyen ez egy coming out: amikor az ember belekezd egy pszichoterápiába, fogalma sincs arról, mi fog történni. Meghallgatja a baráti beszámolókat, utánaolvas a szakirodalomnak, esetleg megnézi a Terápiát, de valójában, nincs – miért is lenne? – felkészülve arra, mi vár rá. Mert jó esetben a hosszú évek (!) alatt egy egészen különleges kapcsolat alakul ki páciens és terapeuta között, amely azonban (elvileg) mindig szigorúan a terápiás tér és idő biztos keretei között élhető meg. Éppen ezért is annyira magával ragadó olvasmány Irvin D. Yalom Minden nappal közelebb című könyve, amely – ha hihetünk a fülszövegnek – a világon elsőként nyújt betekintést egy páciens és terapeuta közös – megható, kínkeserves, vicces, gyarló – munkájába, és kettős nézőpontból, folyamatában tárja fel egy terápiás kapcsolat alakulását.

Irvin D. Yalom: Minden nappal közelebb

Fordította: Mesterházi Mónika, Park Könyvkiadó, 2014, 352 oldal, 3315 HUF

 

Ne ijedjünk meg: nem egy újabb, vulgárpszichológiai okoskodásokban bővelkedő gyöngyszemről van szó, amely meg akarja lovagolni a mind népszerűbb, gyorstalpaló személyiségfejlesztő-önismereti iparágat. Távolról sem. A Minden nappal közelebb valóban különleges könyv, amely végre – éppen 40 évvel az eredeti megjelenése után – magyarul is olvasható, Mesterházi Mónika igényes, lendületes, gördülékeny fordításában. Garancia erre egyfelől a „levélregény” egyik szerzője, Yalom, akinek neve a csoportterápiás módszereinek és az egzisztenciális pszichológia elméletének kidolgozójaként, illetve pszichoterápiás környezetből merítő, számos (hol jobb, hol rosszabb) novellájának és regényének köszönhetően (például A Schopenhauer-terápia, az Amikor Nietzsche sírt, A magyar macska átka, a Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek) nemcsak pszichológusok körében ismert. Garancia másfelől a többek között „skizoidként” címkézett, természetesen álnéven szereplő „Ginny”, a páciens írói tehetsége is, aki számolatlan kudarcba fulladt terápiás kísérlet után (bioenergetikai, nudista vagy épp „pszichológiai karate” csoport, és még sorolhatnám), kezdő íróként, „írásgörccsel” toppan be Yalom rendelőjébe, megingathatatlannak tűnő bizalommal a terapeuta iránt. A csoportterápia rendíthetetlen híveként a férfi első körben egyik csoportjába hívja Ginnyt, aki viszont képtelen feloldódni abban a közegben. A karrierje kezdetén álló, mindig új utakat kereső Yalom ezért felajánlja a fiatal, nem kifejezetten jómódú nőnek, hogy ingyen elvállalja egyéni terápiáját, ha cserébe Ginny minden ülés után beszámolót ír érzéseiről („afféle jegyzet legyen az alvilágból” – írja Yalom az előszóban). Irodalmár felesége javaslatára Yalom végül úgy dönt, ő maga is lejegyzi benyomásait, az írásokat pedig félévente kicserélik és elolvassák. Yalom célkitűzése szerint ezzel nemcsak Ginny „írásgörcse” oldódik majd, hanem a mások előtt nehezen nyíló nő személyiségváltozása is megkezdődhet, sőt, reményei szerint a terapeuta emberi beszámolói olvastán a nő iránta érzett irreális rajongása is alábbhagyhat.

Ez tehát a könyv kiindulópontja, amely már önmagában kérdések sorát veti fel: nem árt-e egy terápiás kapcsolatban (kapcsolatnak) a terapeuta ilyen fokú önfeltárulkozása? Keretszegés-e a terápiás „itt és most”-on kívül visszajelzést adni, feltárulkozni? Milyen hatással van az írás a terápiás beszédre, és viszont? Mennyiben tekinthető hiteles, öncenzúrázatlan forrásnak a beszámoló, ha tudjuk – és a páciens és a terapeuta is tudja –, hogy azt elolvassa a másik? Hogyan cserélődnek a szerepek, mikor válik (válik-e?) a páciens a terapeuta terapeutájává? Yalom valóban nem riad vissza attól, hogy leírjon mindent, amit érez: beszámolóiból így nem marad ki az sem, hogy vonzónak látja a nőt, imponálni akar neki, azt akarja, hogy műveltnek lássa, máskor azon morfondírozik, ébreszt-e benne a nő szexuális érzéseket, később egy kollégája megjegyzését is megemlíti, aki szerint Yalom beleszeretett Ginnybe, és elbizonytalanítja, mikor egyszer a felesége megzavarja kettejük „viszonyát”.

Ugyanilyen kendőzetlenül ír arról is, ha éppen halálra untatja egy-egy ülés, ha taszítónak látja Ginnyt, vagy épp tehetetlennek érzi magát a nő lehúzó depressziójával szemben, ahogy a saját lendületét, tehetséges meglátásait és sikeres munkáját sem palástolja soha. Nem fél leleplezni saját egoizmusát, és – írói tehetsége láttán – hajlandó felismerni Ginnyben egykori, írásra áhítozó önmagát. Hasonló őszinteség jellemzi Ginny visszajelzéseit is, aki – beszámolói alapján – messze nem az a rajongó, kritikátlan, tekintélyelvű páciens, akinek Yalom sokszor láttatni engedi, írásmódja pedig sokkal költőibb, elvontabb (ezt persze Yalom is látja majd), ahogy ő maga fogalmaz, sokszor metaforái mögé bújik. Játékos, melankolikus, vicces, sivár vagy éppen lelkes írások váltják egymást, kívülállóként pedig döbbenten rakjuk össze az egymást követő beszámolókból egy-egy ülés egymásnak olykor tökéletesen ellentmondó értelmezését (érdekes lehetett volna összevetni a szó szerint elhangzottakkal, hogy objektíve mi történhetett).

A terápiás kapcsolat kiegyenlítetlenségét több mozzanat is jelzi, például Yalom egyes szám harmadik személyben beszél a páciensről, mintha esettörténetet írna, Ginny ugyanakkor mindvégig magázva, közvetlenül szólítja meg (az első beszámolócsere után, látva ezt, Ginny is megpróbál tudatosan harmadik személyben beszélni „Yalom doktorról”, de néhány alkalom után észrevétlenül siklik vissza a magázásba). Sokat mondó az is, hogy míg a kisebb-nagyobb terápiás sikereket Yalom főként bravúros meglátásaival és értelmezéseivel magyarázza, Ginnyben sokkal inkább a terapeuta „emberi” gesztusai hagynak mély nyomot (hogy vonzónak, nőiesnek látja, nevet a viccein, stb.). E felismerések azonban, mivel számukra is világossá lesznek, beépülhetnek a terápiás folyamatba. És miközben beszámolóról beszámolóra követjük nyomon a terápia már-már szükségszerűnek tetsző hullámmozgását – egy jól sikerült alkalom után szinte törvényszerű a visszaesés –, a mindkét fél számára fájó lezárással, a szemünk előtt lassan kibontakozik egy férfi és egy nő, terapeuta és páciens kapcsolata, annak minden gyengédségével, esendőségével, agressziójával, érzékiségével, humorával együtt. S hogy mit nevezünk terápiás érzelemátvitel- és viszontáttételnek, s mit őszinte szeretetnek két ember között, hogy mi „igaz” a szexuális vonzódásból, a féltékenységből, a szerelmi három- vagy akár négyszögből, azt minden olvasó, ki-ki a saját szájíze és tapasztalata szerint maga ítélje meg. Egy azonban biztos: egészen különleges könyvet olvashatunk páciens és terapeuta egészen különleges kapcsolatáról.

Szerző: Marczisovszky Anna