Kanehara Hitomi: Autofiction
Vintage Books, London, 2007 £ 6.99
Kanehara Hitomi második (angolul megjelent) regénye, az Autofiction összességében úgy jellemezhető, mintha valaki meghívna minket egy pohár jó vörösborra, majd egy frissítő limonádéra, plusz egy feles salétromsavra. Az Autofiction ugyanis fajsúlyos, könnyed és kegyetlen. De egyszerűbb a dolog – és a további koktélkeverés is elhagyható – ha ismerjük a szerző közelmúltban magyarul is megjelent könyvét , mert akkor elég annyit mondani, hogy ez ugyanolyan. Csak sokkal jobb.
Az Autofiction ugyanis bár érezhetően követi a Pirszinget a kígyónak vonalát, annak minden jó tulajdonságát – bátorságot, mélységet – megtartva, sokkal összetettebb, nyitottabb és olvasmányosabb. A könyv főszereplője egy élénk fantáziájú, súlyosan befelé forduló lány, Rin, akit az első fejezetben mint fiatal és sikeres írónőt ismerünk meg. Ekkor kap megbízást egy fiktív önéletrajz, egy 'autofiction' megírására – természetesen az egyik olvasatban ez lesz a tulajdonképpeni regény. Ez azonban a fejezeten belül szinte csak mellékszál, a hangsúly sokkal inkább Rin és férje, Shin szélsőséges magánéletére van helyezve: a könyv széles skálán mozogva mutatja be a párkapcsolati parák variációit, a legkislányosabbaktól a legsötétebbekig. Mert egyébként ezekről szól. Önkínzásról, mások kínzásáról, önáltatásról, mások áltatásáról, önszeretetről, mások szeretetéről, stb.
És ami a Pirszinget a kígyónakban jól működött, az most is megy: az írónő stílusa üdítő, a tragikum önsajnálatmentes, a szexualitás nincs túllihegve, szenvedés, szenvtelenség és érzelmesség jó arányban keveredik - a Rin életének négy különböző szakaszát bemutató négy fejezet mindegyike beszippant végül. És ilyen mondatok vannak benne néhol, hogy „meghalok a kertben, ami akkora mint egy macska homloka”.
Én körülbelül ezt a könyvet vártam Kanehara Hitomitól az előző után. Örülök, hogy bejött. Fukadzava Hicsiró jut eszembe róla, könnyed és döbbenetes szenvtelenségével és elképesztően fájdalmas történeteivel. Vagy a zseniális fotós, Araki Nobuyoshi, aki egy interjúban azt mondta, azért fényképez megkötözött nőket, mert csak ezzel tudja kifejezni, a lelkük „megkötözhetetlenségét” - ami, ha nem is hisszük el neki maradéktalanul, szép mondat. De ha mindkét feltevésem hibás, akkor is csak azt mondhatom, hogy ez a könyv nagyon jó. Igazából két rövid, ám annál nehezebben átvészelhető szakaszt leszámítva hibátlan.
Várom a magyar kiadást, egy jó fordítással.
