B-
Ilija Trojanow: Világok gyűjtője
Fordította: Falvay DóraCartaphilus, 2009, 383 oldal, 4500 Ft.
Nagy merészségre vall könyvet írni a kalandos sorsú Richard Francis Burton életéről. Az angol polihisztor vázlatos életrajza is meglehetősen kimerítő olvasmány. Trojanow csupán a nagy utazások történetét dolgozta föl, de így is számtalan feljegyzést, szövegemléket, beszámolót kellett áttanulmányoznia, noha támaszkodhatott saját utazásélményeire is. Végig az volt az érzésem, hogy a Világok gyűjtője csak egy kevéssel jobb annál a szövegnél, amelyet szerzője a számtalan „Hogyan legyünk nagy írók!”-típusú fércmunka alapos áttanulmányozása után vetett papírra. Trojanowra végig jellemző a teljességre törekvés, így megpróbál minden fontos eseményt rögzíteni az ábrázolt életszakaszról szóló regényes életrajzban, de a vágy, hogy könyve ne csupán biográfia legyen, végül meglehetősen csapongó, izgága írásmódot eredményez. Nem beszélve arról, hogy a könyv végére illesztett szójegyzékből jó néhány idegen kifejezés kimaradt. (Persze ez inkább a kiadók sara.)
A három fejezet (indiai, arab és afrikai kalandok) mindegyikében megismerkedhetünk egy íróval vagy mesélővel, aki a főszereplőre fókuszáló narratívát meg-megszakítva kiegészíti vagy megkérdőjelezi ezt a szólamot. Az első részben Burton szolgája meséli el a brittel töltött éveket egy írnoknak, hogy az színes ajánlólevelet állíthasson össze, de az írnok egy idő után rájön, hogy a hallottak akár egy szépirodalmi munkához is felhasználhatóak. A második részben a kémnek gyanított Burton volt útitársainak kihallgatási jegyzőkönyveibe pillanthatunk bele, míg végül egy afrikai öregember (szintén az egyik expedíció résztvevője) meséjének lehetünk részesei. A három részt, ahogyan ez a nagykönyvben leírva vagyon, keret fogja közre. Az első oldalakon még izgalmasnak tűnik, mit hallgat el a „főszólam”, illetve melyik sztorit világítja meg Naukaram, de aztán ez az írás-zavar kissé unalmassá válik. Épp amikor magával ragadna az egyik szólam, akkor hopp, jön az ikerszólam, és oda az élvezetnek. Élesen kirajzolódik a főtéma: mennyire bomlott le Burton személyisége a megannyi szerep és maszk mögött?
Burton egyszerre volt katonatiszt, nyelvzseni, antropológus, botanikus, gyógyító, kém, utazásai során pedig a nyelvek mellett a kultúrák sajátosságait is megpróbálta kitanulni. Felettesei akkor kezdtek ferde szemmel nézni rá, amikor nem nevezte meg informátorait, de aztán néhány évvel később maga hozta rá a frászt az arab felsővezetőkre, amikor álruhában megjárta a hádzsot. Afrikában a sors számtalan helyi nyavalyával, és egy feltörekvő katonatiszttel verte meg. A betegségek igencsak megnehezítették a kontinens fehér foltjainak felderítésére szervezett expedíció előrehaladását, a Speke-kel való fura hatalmi viszony pedig a mai napig izgalmas téma a múlt szenzációi után kutakodóknak.
Mivel nem különösebben rajongok az útleírások iránt, ugyanakkor az sem izgat túlságosan, mennyi regényesség rejlik a régebbi korok földrajzi felfedezéseiben, engem nagyrészt untatott ez a regény. Megemelem a kalapom az izgalmas (igaz, a végére inkább zavaró) szerkesztésmód, valamint a – már amennyire egy fordítás alapján ez megállapítható – nyelvhasználat előtt, és pozitívumként említhetem az első részbe font szerelmi szálat is. (Nem hiába ültette át angolra Burton a Káma-Szútrát.) Nem tagadom: ha minimális érdeklődéssel is, de kíváncsian, odafigyelve olvassa az ember, ragad rá egy-két tévés kvízműsorban jól hasznosítható infó, kocsmabeszélgetések során bedobható frappáns mondat is, a Világok gyűjtője végülis sokak kellemes olvasmányélményévé válhat.
