C+
Ed Lacy: A szálak Bingstonba vezetnekAlbatrosz, Budapest, 1975, 248 oldal, 450 Ft
A könyv nemcsak antikváriumokban, hanem elvétve még könyvesboltokban is megvásárolható, ugyanis a Krimiklub Feketén-fehéren címmel 2007-ben újra kihozta.
Ed Lacynek ez a krimiklasszikusa (na jó, inkább kvázi-klasszikusként jellemzem, mivel egy szinte teljesen elfelejtett könyvről van szó, de a hardcore krimirajongók általában hallottak felőle, ha nem is olvasták) potenciáltól duzzad, csak éppen a vizsgált társadalmi tályogoknak nem azt a fajtáját tárja fel, amelyik engem érdekelt volna. Ez persze érthető, a könyv megírásakor, az ötvenes években a szegregáció inkább birizgálhatta született Leonard Zinberg agykérgét, mint az évtizedekkel később mediális jelenséggé burjánzó reality tv. Nyugi, mindjárt kifejtem.
Az időzítés minden, bár hogy a könyv cinikus módon, direkt időzítve lett volna, nem állítom. Mindenesetre az ötvenes évek végén lángol fel Amerikában a szegregáció eltörlése feletti vita, hogy a hatvanas éveken végigégjen. 57 szeptemberében az arkansasi Little Rockban hadiállapotot hirdet ki Eisenhower elnök és a 101-es Légideszantosokat küldi egy abszurd feladatra: a katonáknak kilenc fekete diákot kell megvédeniük, akik egyszerűen csak iskolába szeretnének járni. A fehérek iskolájába. Bár az ezt megelőző hetek eseményei még sokkal őrültebbek voltak: Arkansas kormányzója, Orval Faubus a nemzeti gárdát rendelte ki a kilenc diák ellenében(!) és az őket lincseléssel fenyegető, leköpdöső rasszisták védelmében. Gyűlölettől, gyilkolásvágytól forranak a fehérek és feketék egyaránt.
Lacy regénye 58-ban jelenik meg, és elnyeri a legjobb kriminek járó Edgar Allen Poe-díjat.
Toussaint “Touie” Moore csóró, fekete magándetektív, aki olyan melókat vállal el, amit a fehér konkurencia a cipője orrával sem birizgálna meg. Egy nap egy elegáns nő állít be irodának csak jóindulattal nevezhető fogadólukába, és érdekes feladattal bízza meg. Moore-nak szemmel kell tartania egy férfit, akit egy tévétársaság reality-krimi műsorában akarnak majd leleplezni, mint erőszaktevőt, és nem ártana, hogy amíg a műsor adásba nem kerül, a fickó ne tűnjön el a városból. Moore annak ellenére boldogan vállalja el a zsíros megbízatást, hogy unalmas barátnője állandóan valami tisztességes polgári melóra akarja rábeszélni. Hősünk azonban mindenféle egzisztenciának búcsút mondhat attól az estétől kezdve, mikor a rendőrség éppen annak a pacáknak a vérbe fagyott hullája mellett találja, akit szemmel kellett volna tartania.
Moore kénytelen menekülni, és úgy dönt, a valódi gyilkost az áldozat múltjában kell keresnie. Csiricsáré Jaguárjában (egyáltalán nem feltűnő...) leautókázik a majdnem-mély-délre, és a férfi szülőfalujában nyomozni kezd.
A regénnyel az a legnagyobb probléma, hogy egyszerre szeretne társadalmi látlelet és krimi lenni, csakhogy sajnos a krimiszál elég gyenge. A nyom, amely Moore előtt leleplezi a valódi gyilkost, olyan módon csapódik a történet szövetébe, mintha a szerzőnek hirtelen eszébe jutott volna, hogy kétszáz oldal faji problémafeltárás után ezt az izét, ezt a nyomozást, ezt valahogy be kellene fejezni. Annak ellenére, hogy Moore egész végig tiszta ideg, nincs igazán feszültség a regényben. Ez nagy kár, mert a maga ponyvás módján valóban ügyes szociálkritika: a fehér és fekete sztereotípiákat mellőzve igyekszik az amerikai társadalom rasszista gyökébe belevágni. Olyan szituációkon rángat végig minket, amelyek hatására - mivel a színesbőrű hőssel azonosulunk - nekünk is kinyílik a zsebünkben a metaforikus bicska. A figurái életszerűek, sőt, néha profánul mélyek: főleg ami kiderül az elsőre baromállatnak tűnő áldozatról, az gondolkoztatja el az olvasót: talán nem ártana, ha embertársainkat nem a bőre színe vagy az első benyomások alapján ítélnénk meg.
