B+
Eoin Colfer
Ja, és még valami...Gabo Kiadó, 2010, 320 oldal, 3490 Ft.
Május 25-ödike van, a Kocka Büszkeség Napja, de a legfontosabb, hogy a mai nap egyúttal a Törülközőnap is: megemlékezés a világ egyik legeredetibb, legszeretetreméltóbb és legviccesebb írójáról. Ha valaki esetleg egy szatyorban töltötte az utóbbi harminc évet: Douglas Noel Adams a Galaxis Útikalauznak, a világ egyetlen ötrészes trilógiájának szerzője, író, zenész, természetvédő és geek, egy írásundorral megvert zseni. Adams 2001. május 11-én távozott közülünk, a rajongók pedig teljesen valószínűtlen módon május 25-én emlékeznek rá. Ilyenkor törülközővel járunk, és gyakran figyeljük az eget, hátha lestoppolhatunk egy repülő csészealjat, és itthagyhatjuk ezt a jobbára ártalmatlan bolygót. De ez itt nem a Törülközőnap története.
A Galaxis Útikalauz egy BBC-s rádiójátékból nőtte ki magát ötrészes könyvtrilógiává, tévésorozattá, mozifilmmé, számítógépjátékká, és még ki tudja mivé, de a fanatikusok számára természetesen a könyvek számítanak bibliának. Arról már eltérnek a vélemények, hogy mely könyvek, hiszen bár Adams hihetetlenül okos, tehetséges, humoros és egyébként is minden szempontból klassz ember volt, az köztudott volt róla, hogy utál írni. Kínszenvedés volt neki. Apró érdekesség ennek illusztrálására: egyszer az ügynöke egész konkrétan bezárta egy hotelszobába három hétre, hogy elkészüljön a munkájával. A trilógia színvonala ennek megfelelően erősen hullámzó, és mint Douglas Adams-rajongó, még odáig is elmennék, hogy a Jobbára Ártalmatlan kifejezetten rossz könyv lett. De ez itt nem az öt rész története.
Az a helyzet ugyanis, hogy bármilyen valószínűtlenül hangozzék is (biztos az Arany Szíven született az ötlet), valaki magára öltötte Adams köpönyegét és folytatta a történetet. Megjegyzendő, hogy ez nem szentségtörés, hiszen egyrészt Adams sem volt elégedett a Jobbára Ártalmatlannal és annak lezárásával, másrészt azt is többször kijelentette, hogy szándékában áll további Útikalauz-történeteket írni. Lényeg a lényeg: legyen bármilyen valószínűtlen is, Eoin Colfer (nálunk nem igazán ismert, az Artemis Fowl - általában totál félreértett - sorozat szerzője) Adams jegyzeteit felhasználva megírta a Galaxis Útikalauz-trilógia hatodik kötetét, ami pedig egyenesen agyzsibbasztóan valószínűtlen: aJa, és még valami méltó elődeihez. Kicsit sárga és savanyú, de Adams sem írt csupa aranyat. Vagy narancsot. Vagy mit. De a finom humor, az Arany Szív, a szarkazmus, Zaphod második feje, a párhuzamos univerzumok, az Útikalauz kommentárjai, Ford politoxikomániája és a tea - mind-mind ott vannak, és ami még fontosabb, a helyükön vannak.
Arthur ugyanolyan idegesítően ostoba és angol, Ford továbbra is vidáman (és általában beszívva) figyeli a körülötte tomboló káoszt, Zaphod változatlanul folyamatosan az egójával van elfoglalva, Trillian és Random sem hiányozhatnak a konfliktusaikkal együtt, szóval itt az összes régi ismerős - és ami a legfontosabb, olyanok, amilyennek lenniük kell. Talán Zaphod túl jó fej, de erre is van magyarázat - amit ígéretemhez híven nem lövök le.
A cselekmény (az öt rész rövid összefoglalója után) egy huszárvágással ott kezdődik, ahol a Jobbára ártalmatlan végén elhagytuk hőseinket: a Földet éppen megint lerombolják, ezúttal a Vogonok alvállalkozói. Majdnem az összes általunk ismert karakter (hol lehet Marvin?) összegyűlik, majd VIGYÁZAT, SPOILER természetesen megmenekülnek. Megjelenik Wowbagger, aki végigsértegeti az Univerzumot, összeszedi hőseinket és elpályázik velük Ázgard felé, hogy megkeressék Thort, a villámistent. SPOILER VÉGE. Több konkrétumot a cselekményről nem mondok, megígérem.
Colfernek igen nehéz dolga lehetett. Nem könnyű Adams stílusát utánozni, neki mégis sikerült - ráadásul úgy, hogy egy valódi Útikalauz-könyv született. Kicsit törtem rajta a fejem, minek is lehetne nevezni a regényt. Epigonnak túl jó, tiszteletadásnak pimasz, önálló munkának sem lehet mondani, hiszen Adams keze munkája vállaltan ott a könyv oldalain, de nem is puszta szerkesztés, hiszen pár jegyzetből nemigen lesz regény. Talán kicsit olyan Colfer, mint Mácsai, mikor Örkény bőrébe bújik. Ügyesen csinálta. Én nem tudtam eldönteni, mit írt már meg Adams és melyek a hozzáírt részek, de egy idő után nem is érdekelt. A Ja, és még valami univerzuma (mit érne egy Útikalauz-regény párhuzamos világok nélkül) megáll a saját lábán - mármint stílust és humort tekintve, hiszen a könyv tele van utalásokkal az előző öt kötetre, de ennek valószínűleg mindenki örül. Én örültem.
A hangvétel könnyed, erőltetettség nélkül humoros, jó elmerülni a könyvben. Az elbeszélést a szokott módon az Útikalauz jegyzetei törik meg időről időre, csak éppen jóval gyakrabban, mint Adams munkáiban. Ez egyszerre erős és gyenge pontja a könyvnek. Ugyanúgy előfordulnak nagyon jó és vicces ötletek Colfertől (vagy Adamstől, ki tudja), mint eléggé fárasztó és kissé túlspilázott bejegyzések. Talán itt jön leginkább elő, hogy Douglas Adams halálával mekkora veszteség ért minket. Biztos lesz ,aki azt mondja, hogy Colfer munkája nem ér fel az Adams általá írt művekkel, de a fanatikusok kivételével szerintem mindenki szeretni fogja az Útikalauzt. Nem mestermű, de jóval több, mint tisztes iparosmunka. Szeretem a hatodik részt.
