Első mondat: "Nem sokkal ezelőttig csak papíron öltem embert."
A borítóra nyomtatott „a skandináv krimi nagymestere” brand megtévesztő, A holttestemen keresztül olvasásélménye Harry Hole- vagy Erlendur-történeteken edződött olvasóknak gumibottal kiosztott gyomrosnál is fájdalmasabb. Emlékezzünk inkább Bret Easton Ellis Holdparkjára vagy Stephen King Halálos árnyék című regényére, és máris komfortosabban helyezkedünk el Birkegaard beteg világában.
A 2009-ben megjelent krimi főhőse, Frank Fons író fiatalon olyan szerző akart lenni, akinek klasszikussá vált műveit száz év múltán is csodálattal emelik le a könyvespolcokról. Mégis hamar eladja a lelkét. Sok-sok pénzért menő thrillereket barkácsol, védjegye pedig a nyers, minden képzeletet felülmúló brutalitás lesz. Fons soraiból tonnányi vér fröcsög, emberi bél tekeredik elő, hányás és vizelet csordogál: legyen szó megszervezett csoportos nemi erőszakról, letépett szemhéjról, levágott mellbimbóról, élve megfőzésről, vaginába gyömöszölt könyvről, Fons számára nem létezik tabu. Az írást bosszúból forgatott csodafegyverként is szívesen használja: általában azokkal végez ilyen könyörtelenül könyveinek lapjain, akik a való életben belegázoltak a lelkébe.
Mikkel Birkegaard: A holttestemen keresztül
Fordította: Sulyok Viktória, Libri Könyvkiadó, 2014, 372 oldal, 2967 HUF
B
Az egyébként kezdettől ellenszenves, übermensch-tudattal megáldott, idegesítően sznob figura a sikerrel egyenes arányban egyre inkább eltorzul. A szépirodalmi ambíciókat órákra kicentizett aprómunka, dollármilliók, alkoholpatak, kokaincsíkok és alkalmi toalett-szex váltják fel. Márpedig a harmonikus családi élet az efféle perverziókkal nehezen egyeztethető össze. Fons egyedül marad vidéki villájában a dobozos söreivel, és szorgalmasan gyártja a vérgőzös szeméthalmot, mígnem egy napon ismerős rendőrtiszt hívja fel a jó hírrel: valaki tűpontosan leutánozta könyvbéli gyilkosságát. Ráadásul a tettes egy olyan regényből kölcsönözte a koreográfiát, ami még meg sem jelent. Az író elhatározza, hogy maga jár utána a dolgoknak, és amúgy is itt a könyvvásár: kimozdul tehát vidéki nyaralójából, és visszaautózik az emberi világba, ahonnan az utóbbi évekből önkéntes száműzetése folytán alaposan kikopott. És hamarosan találkozik az Olvasóval…
A holttestemen keresztül zavarba ejtő regény. Nyilván mindenkiben felmerül a kérdés: mennyi köze lehet a valódi szerzőnek fiktív teremtményéhez, tekinthető-e valamilyen mértékben vallomásnak ez az önostorozó könyv? Bret Easton Ellis a Holdparkkal alaposan feladta a leckét, Birkegaard odáig nem merészkedik (a regényben nem a saját nevét használja, s miután csak egy műve jelent meg A holttestemen keresztül előtt, saját oeuvre-jétől sem rázhatja ki a frász, mivel nemigen van neki olyan). Akkor honnan ez a kiégett, flagelláns hang? Fogas kérdés.
A téma egyébként elég súlyos – az írólét, a közszereplő felelőssége, művészet és iparosmunka között feszülő ellentét, hétköznapi bűnök és árulások stb. –, a kivitelezés inkább csak korrekt tanáros meló, bár nagyon hatásos és izgalmas, semmi kétség. Az émelyítő, gusztustalan gyilkosságok taglalásánál valószínűleg többen lapozni fognak, ráadásul Birkegaard az Amerikai Pszichóhoz hasonlóan oldalról oldalra emeli a tétet, egészen a gyomorforgató fináléig. Szívébe pedig senki sem fogja zárni a megroggyant főhőst, hacsak nem totál őrült az illető – és azért kénytelenek vagyunk ilyenekkel is megosztani a planétát. Bret Easton Ellis például eléggé parázik, hogy valami súlyos pszichopata egyszer leutánozza Patrick Bateman ámokfutását. 2009 óta Mikkel Birkegaardnak is lehetnek álmatlan éjszakái.
