Disztópia kislányoknak sok szépkorúval

szomszédúr | 2012. augusztus 10. |

C+

Lissa Price: A testbérlők, fordította: Fischer Anna

Agave Könyvek, Budapest, 2012, 2980 Ft.

A testbérlőket nem véletlenül nevezik az Éhezők viadala utódjának vagy kihívójának, mert valóban nagyon hasonlít rá: a főszereplő egy tinilány, Callie, akinek hősiesen helyt kell állnia, miközben a világ nagy kataklizma után van stb. Price könnyű kézzel állítja föl a disztópiát: a Földön csak fiatalok és öregek maradtak egy háború után, mert amikor bevetették a „spórafegyvereket”, először a gyerekeket meg az öregeket oltották be, aztán már késő volt.

Ebben a világban az igazán mocskosul gazdag öregek azzal szórakoznak, hogy titokban fiatalok testébe helyezik át a tudatukat, agyba ültetett chipek segítségével. Főhősünk is ebbe vág bele, kell neki a pénz, beteg az öccse, foglalt házban laknak, nincs mit enniük, szóval jó üzletnek tűnik a három „bérlésért” cserébe ígért tekintélyes summa.

A chip azonban elromlik, úgyhogy Callie egy nagyon gazdag, idős asszony életében találja magát. A szerző élvezettel elidőzik azon, hogy pontosan milyen menő ruhákat vesz föl a lány, milyen menő autókkal milyen menő klubba megy bulizni, ahogy egyébként az Éhezők viadalában is hosszan foglalkoznak azzal, hogy mennyire kicsinosítják a szurtos kis vidéki fruskát – ezt valószínűleg imádja a tinilánycélcsoport. Ja és persze csodálatosan meg is szépítik, úgy tűnik, a plasztikai sebészetben ma már semmi ciki nincsen.

Maga a történet egyébként olvastatja magát a néhol vázlatos megoldások ellenére is, erős a kezdés, és úgy van befejezve, hogy egyből lehet folytatni, ha a piacon jól teljesít. Lett volna még potenciál egyébként az érzelmi ábrázolásban, hiszen – legalábbis a szegény fiatalok számára, akiknek nem maradt élő rokonuk – ez egy igazán sivár és veszélyes világ, szerelmi vonal, sőt háromszög is van, és Callie és az öccse kapcsolata, vagy a szüleik hiánya sincs igazán kidolgozva, de nehéz megállpítani, hogy ennek oka az ügyetlenség, vagy a szerző inkább a történetre koncentrált, és nem akarta elijeszteni ilyesmivel a fiatal olvasókat.

Amivel igazi problémám van, az a fordítás, valószínűleg eléggé sietve készülhetett, mert a vége felé vannak kifejezetten döcögős mondatok, találni elütéseket, hibákat, és hát a french toast-ot „francia tószt”-nak (bundáskenyér), a heels-t meg „sarkaknak” fordítani (magas sarkú cipő), az mindenesetre nagyobb odafigyelésért kiált. De oké, ilyesmi sok könyvbe becsúszik, ami viszont zavaró, hogy míg az eredeti szövegben starternek („induló”) és endernek („végző”) hívják a fiatalokat, illetve az öregeket, az utóbbiakat itt sajnos „szépkorúak”-nak fordították. Ami egyrészt azért kellemetlen, mert a történetből kiderül, hogy ez a fiatalok szlengje az idősekre, ami ezzel a szóval teljesen életszerűtlen, másrészt meg minden egyes alkalommal, amikor olvastam, felsejlett előttem Schmuck Andor gigászi alakja, amit őszintén nem kívánok senkinek.

De a lényeg: a könyv megér egy próbát, érdekes világban játszódó érdekes sztori, a gyerekbetegségeket meg majd a folytatásokban kinövi.