Dilingó "nyolcvanas nemzedék" - 10 kortárs román novellista, Noran, 2008, 274, 2999 Ft
Részletek Esterházy Péter előszavából
„Ez az antológia nem A kortárs román próza antológiája, hanem az ún. Nyolcvanasak Nemzedékéé. Nem akarok úgy tenni, mintha tájékozott volnék e tárgyban (az Utószó majd eligazítja az eligazodni vágyót), de mintha a román prózában is olyasmi történt volna a nyolcvanas években, mint nálunk valamelyest korábban; mondjuk most így: megjelent a hagyomány, pontosabban a hagyományoknak egy újfajta olvasata, használata; vagy így: megjelentek a szöveg és valóság kapcsolatára vonatkozó új kérdések. (…)
Nem szirénénekelnék a reménybeli olvasó fülébe, hogy mennyire fontos a szomszédaink ismerete, az ismeret által a gyanakvás csökkentése, satöbbi, satöbbi: lásd a két ország siralmas közös történetét. Mindazonáltal e könyv olvasójának nagyon is érdekes lehet, amikor valami olyasmi zenét hall, amilyent mondjuk Bodor Ádám vagy Vári Attila könyveiből ismerhet, szóval amikor valaki más néz ugyanarra (akár ránk is). Mindent föl lehet az önismeretre használni.
Az előzőek alapján nem biztatom (buzdítom, bujtogatom) az olvasót, hogy olvasson román írókat, egyáltalán nem akarom az olvasót semmire sem biztatni (buzdítani, bujtogatni), főként, mert hiába, de ha mégis, akkor ne románokat, hanem olvassanak Crăciunt, Cărtărescut, Nedelciut, Groşant, Marineasat, Ţuculescut, Cimpoeşut, Vladot, Vighit, Porát (akik, sokezerféle mellett, románok is) .”
Radu Ţuculescu
Szeressetek, ha bűzlöm is
(Heroikus - erotikus - szatirikus - politikus - dramatikus pikareszk elbeszélés)
1.
Floricel Laşcă egy lédús napon született. A falu gyümölcsöseiben a túlérett és felpuffadt szilvák hasadoztak az ágon és a levelekre fröccsentették ragacsos nedvüket vagy aláhulltak a kiégett fűbe és azonnal szétloccsantak, ami rögtön odavonzotta a kövér és szőrös legyek légióit, meg az átkozottul sárga darazsakat, míg a borsóleves-sűrűségű levegő megtelt savanykás, szúrós cefreszaggal. Ragyog a kék ég, dalolta volna egy vidor verébfi, amint a kocsma ereszén bizonytalanul egyensúlyozott, de a hegyes és habos sercintés egy magas, izmos és izzadt legény odvas és dohánytól sárga fogai közül éppen szemen találta, az összeverődött kocsmázók nagy örömére.
„Na, ezért megérdemelsz egy felest. Tán megvakítottad a kanverebet!”
„Ebben a melegben magától is megvakul ...”
„Na, ki fizet?”
„Laşcának fiat szült az asszonya. A kocsmában mindenki az ő vendége.”
2.
Idősb Laşcă mélyen a pohár fenekére nézett. A hírt egy legényke hozta, aki mezítláb szaladt idáig a felhevült porban. Idősb Laşcă éppen a kocsma felé tartott, mégpedig azzal a szándékkal, hogy egy ideje rátört türelmetlenségére valami csillapítót vegyen. Még mielőtt a falura omlott volna ez a kábító hőség, a szomszédai elvitték az asszonyt a doktornőhöz meg a bábaasszonyhoz, mert ő még az azelőtt való napi bódulatban aludt, mint akit fejbe csaptak. Mert már napok óta várta, hogy szüljön végre, hiszen ő szereti a gyerekeket, igaz, nincs neki egy se, de egyáltalán nem szereti a nagy hasakat, márpedig az asszonynak akkora lett, mint egy boglya, mint egy csűr, mint az a meredek domb, amit oly nehéz megmászni, még ha két jó lovat is fog az ember a megrakott szekér elé.
Idősb Laşcă fuvaros, azért utálja a dombokat. Azaz a domború hasakat. A nagy gömbölyű köveket. A rönköket.
Úgyhogy idősb Laşcă vendégül látta a kocsma törzsvendégeit, ahogy azt az újdonsült apák szokták. Felvágós természetű lévén, most úgy felfuvalkodott, hogy ritka az a pulykakakas, amelyiknek ennyire sikerül, a nyakán ujjnyi vastag izzadságpatakok csordogáltak, a füle meg vöröslött, mint az olyan kakas taréja, amelyik dühös, mert nem sikerült a baromfiudvar minden tyúkját megmásznia.
„Az én Floricel fiam nagy ember lesz, meglátjátok, hé!”
„Honnan a francból tudod ezt te, Laşcă koma? Tán megálmodtad?”
„Magas iskolába adom én őt, nem hagyom itt penészedni ebben a nyomorult faluban!”
Idősb Laşcă majdnem párttitkár lett. Minden feltételnek eleget tett ugyanis. Volt hat osztálya (mondta ő, de a falubeli vénasszonyok lepcses szája csak azt járta, hogy mindössze kettő volt neki) és szegény volt, az egész vagyona egy szekérből és egy csontos gebéből állt. Azidőtájt az országban egyetlen párt uralkodott. Ez a párt mindenütt jelen volt, még a gondolatokban és az érzelmekben is. Egyesek még eldugottabb testrészeikben is hordozták. Szóval idősb Laşcăt felterjesztették, hogy legyen ő a mások jóvoltából náluk is megszületett párt tanításainak terjesztője. De idősb Laşcă a központból érkezett felsőbb szerv előtt, amelyik azért jött, hogy néhány ellenőrző pillantást (méghozzá felületes pillantást, lévén hogy a személyi adatlap szeplőtlen volt) vessen a jelöltre, szóval ez előtt a szerv előtt tökrészegen jelent meg. S látván annak domborodó pocakját, iszonyú dühbe gurult, s alkoholos nyálat fröcsögve azt ordítozta, hogy ő ilyen bendőre föl nem mászik. Határozottan elutasítja. Erre aztán a szerv is elutasította előléptetését.
Ily módon Floricel nem párttitkár-gyerekként, hanem fuvaros-gyerekként született. Nem volt ez olyan nagy különbség. Mindkét esetben a csemete személyi dossziéja tiszta, egészséges, helyes iratcsomó lehetett. Így a jövő fénylőn világlott előtte, mint egy bunkóra végződő neoncső.
3.
Az egylovas szekér pedig kezdettől hőcögtette Floricelt. Idősb Laşcă büszke volt fiára, akár a többi apák. Magával hurcolta a szekérben, szépen rongyokba csavarva és egy rakás szalmára vetve. Sétáltatta fel és alá a faluban. Sok munkája nem volt. És nem is nagyon törte magát, hogy legyen.
A falu lakói korán megismerték Floricel Laşcát az üvöltéséről. A falu apraja-nagyja tudta, hogy most éppen idősb és ifjabb Laşcă halad el az úton és hogy utóbbi „nagy ember lesz, akkora, hogy mindenki összeszarja magát félelmében, amikor majd a központból eljön meglátogatni a szüleit, majd ő rendet csinál, ne félj!” Senki nem értette, miféle rendre gondolt idősb Laşcă, amidőn mindezt kilátásba helyezte. A falusiak fele román, a másik fele magyar volt, a harmadik fele pedig cigány. Ebben az időben az erdélyi falvak három félből álltak. Néha négy félből is, mivelhogy néhol megjelentek külön felet alkotva a szászok is. De ezek sokkal higgadtabb, megértőbb, engedelmesebb felet alkottak, úgyhogy ez a fél elhanyagolható fél volt. Még pelenkás korában megtanulta Floricel Laşcă, hogy jól emlékezetébe vésse a falubeliek ábrázatát, hogy természetüket kipuhatolva, észjárásuk, gondolataik szerint osztályozza őket, és személyi lapot készítsen róluk (egyelőre csak gondolatban) pontos adatokkal, tényekkel és ténykedésekkel. Mindezt, nyilván kezdetben csak pelenka-szinten...
4.
Floricel Laşcă a kocsma előtt álló szekér derekában hevert. Apja bent volt a kocsmában. A szekérben szalma volt. Az égen két felhő, mint két hatalmas emlő. Floricel Laşcă összecsücsörítette vékony ajkát és kinyújtotta hosszú kezecskéjét. Jóanyám, de nagyon szophatnék. Mivelhogy kívánsága nem teljesült, dühében bepisilt. És ekkor már megmutatkozott az eljövendő egyéniség. Más csecsemők ilyenkor elsírják magukat. Floricel Laşcă szája széles mosolyra húzódott, amint a langyos lé eláradt a testén, és ő boldog álomba szenderedett.
5.
Az első ember, akit Floricel Laşcă beköpött, az apja volt. Beárulta a szomszédoknak, hogy leszedte a szilvát arról a fáról, amelyiknek az ágai az ő kertjükbe hajlottak. Ekkor volt két éves.
6.
Floricel Laşcă az iskolai tízpercekben szilvaízes puliszkát evett. Az elemi osztályokban nagyon szenvedett emiatt. Zsigeri irigység gyökeresedett meg vékonydongájú keblében, amint fölfedezte, hogy vele egyivású társai szünetekben hagymaszeletekkel rakott zsíroskenyerekből harapnak, vagy kövér bivalytejből köpült vajjal megkent, kolbászos vagy juhtúrós, piros paprikával megszórt kenyérkaréjokat majszolnak. Bár ami igaz, az igaz, a szilvaízes puliszka sem volt éppen a mindennapi eledele. Néha a puliszkadarab mellé gomolyatúrót, sőt, olykor két száraz kenyérszelet közé csúsztatott leheletvékony szalonnát is kapott. Ez már igazi lakoma. Idősb Laşcă, az, aki majdnem, hogy párttitkár lett, éles harcsafűrész-hangon magyarázta meg az asszonyának, hogy ők csak egy disznót vágnak, s az hat hónapig ki kell hogy tartson, úgyhogy nem pocsékolhatják el a taknyos tízóraijára a harapnivalót. De hát időnként meg kell mutatni, hogy nem vagyunk olyan utolsók, mondta az apa, csak a falu éhenkórászainak nem futja, hogy egy-egy kanál zsírt tegyenek az ételbe. Naponta. A zsír a jólét jele, tette hozzá.
A tízpercekben Floricel nem mindig vett részt az osztálytársak játékaiban. Gyakorta félrevonult az osztály egyik sarkába vagy az udvar zugába, ahonnan alaposan megfigyelhette a többieket, közben a körmét rágta. Szeme elkeskenyedett, orra és állkapcsa megnyúlt, egyre jobban hasonlított egy olyan patkányra, mely éppen a kukoricától duzzadó zsák vásznát rágja. Ettől a szokásától többé sosem vált meg. Floricel Laşcă órák után igyekezett a hazatérő tanítónő társaságába szegődni, mert rájött a dolog előnyére. Az úton hosszan beszélt osztálytársairól, arról, hogy mit tesznek, amikor a tanítónő nem látja őket, megnevezte a puskázókat, azokat is, akik gúnyneveket találtak ki a tantestület tagjainak, akik ablakokat törtek be, akik verekedtek, vagy csak kiöntötték a padra a tintát.
A tanítónő egy idő után úgy találta, hogy ő a legalkalmasabb a negyedik általános osztálybizalmijának. Ennyi erőfeszítés megérdemelt valami jutalmat, nyugtázta magában az apró főnök. E kinevezés után Floricel Laşcă agyában elindult egy átalakulási folyamat, melynek végén formát öltött személyiségének meghatározó vonása: a lényé, amely egyszercsak megharapja az addig nyalogatott kezet. Vagy legalább leköpi. Idősb Laşcă hébe-hóba fuvarozott ezt-azt az iskolaigazgatónak. Floricel pedig feltette magában, hogy ilyenkor apjához csatlakozik és szerét ejti, hogy a tanítónő első órai késéseiről tájékoztassa a főnökét, meg arról, hogy miként szokott körmöst adni vonalzóval a gyerekeknek, meg, hogy egyeseknek akkor is jó jegy jár, ha alig nyitják ki a szájukat... Ugyan miféle tudatalatti diktálhatta a kis szőke tanítványnak az efféle eljárást. Bizony, a lucskos, posványos, laşcăs rosszindulat.
7.
Már az általános alsó tagozatán kitűnt beszédkészségből. Megértette, hogy a szó fegyver. Magától, külső segítség nélkül jött rá. Pedig odahaza minden fordítva volt. Az anyja mézes-mázosan és sokat beszélt, de hiába, mert az apa, a kevésbeszédű, de csúfszájú gyakran szájonvágta feleségét hazatérvén a kocsmából. A fiát soha. Ő volt az apa reménysége. A fényes jövő.
Floricel megtanulta a szavakat az udvarló kandúr modorában kiejteni. Halvány mosollyal kísérte őket és mézzel-mázzal maszatolta... Amikor pedig éppen társairól vagy tanítónőjéről árulkodott, félig lehunyta a szemét, mintha maga restellné mások gyarlóságait. Ilymódon aztán nyávogós beszédét valami dicsfény vette körül, s ez többé-kevésbé elfedte a mocskos szándékot. A névtelen levelek előnyeit már a városban ismerte fel, főiskolás korában.
Ahogy az apja jósolta volt két csuklás között:
„Lehet, hogy csak szekeres vagyok, de hülye nem! Tele kézzel, jól bélelt zsebbel sokmindent el lehet a városban intézni!” S őneki csak egy fontos elintéznivalója akadt: hogy ifjabb Laşcă bekerüljön a felsőoktatásba.
8.
Floricel Laşcă gyakran látott álmában két dombot. Két kopár, duzzadóan gömbölyded dombot, a csúcsokon egy-egy fatuskóval. Furcsa. Semmi ág, semmi levél, csupán két csonka törzs. Egy szép éjszakán aztán az álomkép kitisztult. Nem dombok voltak. Két hatalmas emlő volt az, két izmos bimbóval, amelyeket két kézzel meg lehetett ragadni és mohón harapdálni. Floricel Laşcă meztelenül csúszkált az emlők finom, kissé nedves felszínén, kúszott egyikről a másikra, mindig hason, izgatottan dörzsölve testét az ingerlő puha húshoz, kétségbeesetten nyújtogatva a karját, hogy a hatalmas bimbók egyikét elkaphassa. Amikor pedig végre megmarkolhatta az egyiket, hirtelen fölébredt arra, hogy hangosan, lihegve kapkodja a levegőt. Ilyenkor mindig csupa lucsok volt, ő is és a lepedője is, de ez őt csöppet sem zavarta. Sőt, ugyanazt az örömet érezte, mint pólyás korában, amikor hólyagját magára ürítvén édes álomba szenderült. Néha az emlők farpofákká változtak. Floricel Laşcă kúszott közöttük, itt-ott izzadságcsöppeket nyaldosva. Az ilyen álmokból nyálától iszamos párnán, száraz nyelvvel ébredt. Node, vajon milyen ő, egy igazi meztelen nő? - töprengett Floricel Laşcă, akaratlanul is rímes rigmusba formálván a szavakat, ami elővetítette az eljövendő versfaragót. Mint minden jó román, többek között azt tűzte ki célul, hogy költő is legyen.
9.
Egy hetivásáros napon az apja részegen tért haza, mint általában. Ezúttal azonban nem egyedül jött, hanem egy kecske társaságában.
„Nyékvás ez a gyerek” - förmedt az asszonyra - „úgyhogy vettem egy kecskét. Többre nem futja, mert amilyen marha vagyok, hozomány nélkül vettelek el! Felváltva őrzitek ti ketten. Lehet, hogy egy kicsit kipirosodik az arca, ha kecsketejet iszik a lelkem, mert most úgy néz ki, mint egy vizihulla.”
Az valami eszelős dolog volt, ahogyan a kecske futtatta maga után Floricel Laşcát a tüskés bokrok közt, a patak partján, a temető dombján. Csúszkált a nyomorult, lehorzsolta a bőrét, összekarcolta magát, megtelt bojtorjánnal, vérzett, kificamította a bokáját, elmerült a lápok iszapjában, szemébe hisztériás apró legyek és pókhálók gabalyodtak, fájt a lába, karja, nyaka a sok rohangálástól, és a kecske utáni ordítozástól bedugult a füle.
Amikor pedig egy fényes nyári napon fölfedezte Ilonát, az út túlsó felén emeletes házban lakó szomszéd lányát, amint ott ül a rét szélén egy pokrócon, szép ruhában valami finom mintájú párnahímzés fölé hajolva, s tőle nem messze ott legeltek a magántulajdonú, duzzadó tőgyű tehenek, nos akkor megvilágosodott az elméje. Egészen pontosan megértette, hogy ők a hibásak mindazért, amit azóta kell elszenvednie, hogy az apja ezzel a kecskével hazalődörgött. És vékonydongájú kebelében lucskos gyűlölet született a magyarok ellen.
10.
A falu papjáról nem lehetett volna állítani, hogy százszázalékosan szentéletű ember.
Szerette a bort. A legváratlanabb helyzetekben eresztett meg egy-egy szaftos káromkodást. Szeretett enni, néha túlzásba is vitte, a bőjtökről megfeledkezett, igaz, a túl bő táplálkozás nála nem okozott súlyfölösleget, ellenkezőleg, olyan volt, mint egy göcsörtös szőlőkaró, aminek szakálla és hosszú haja nőtt, meg két guvadt szeme van. Hajról beszélni azonban itt túlzás. Néhány hosszú, fakó hajszál lógott a füle mögött, lenyúlván gyér fürtökben egész a nyakáig. Fényes kopaszság indult a homlokánál s a feje búbjáig szélesedett. Beiu pópa valamivel ötven fölött járt. A felesége meghalt, gyerekei nem voltak, de tekintélyes könyvtár birtokosa volt: szépirodalmi, történelmi, filozófiai művek, francia nyelvű kiadványok, melyeket újra meg újra elolvasott, s meg nem unta. És jószerével esténként, bögrényi vörösborát kortyolgatva, kedvtelésből naplót vezetett. Feljegyzések a jelenről, összevetve a múlttal. Hogy ne teljen az idő hiába...
11.
Floricel Laşcăt nyolcadikos korára jó képességű tanulónak tartották.
Hajlama inkább a humán tantárgyak iránt mutatkozott. Könnyen ragadtak rá az ismeretek. A tanárok elnagyolt magyarázatából tanulta meg a leckét. Könnyen és látványosan hasalt. Nem is volt nehéz kitűnni egy olyan iskolában, ahol középszerű, gyorstalpalón végzett tanárok oktattak, s a tanulók nagy részének a könyv egyet jelentett a nyelvükre akasztott kolonccal. Hallott Floricel a Beiu pópa nevezetes könyvtáráról, beszélték, hogy ritka, értékes könyvei vannak, s ez felkeltette az érdeklődését. Nem annyira olvasni, mint inkább értékükkel tisztába jönni óhajtott a mi hősünk. Ellenőrizni akarta, egy szóval, a kósza hírek igazságtartalmát. Azt pedig, hogy a könyvek értékesebbjeit birtokba is vegye, Floricel egész jó gondolatnak tartotta. Hogy legyen nála valami, ha majd a városba jut. Ennyi jár nekem is - erősítgette magában Floricel Laşcă - a pópa részeges fráter, aki végül egy pohár pálinkáért elkótyavetyélné, míg az én gondozásomban csak növekedne az értékük... És aztán, mi is az az egyház, a vallás? Ópium a nép számára, erős méreg, amit a papok adagolnak a hiszékeny, naiv és buta embernek. Mert ilyen a nép. Floricel tudta, hogy Isten nem létezik, tanulta az iskolában.
Idősb Laşcă sem hitt semmi felsőbbrendű lényben, számára a kocsma volt az egyetlen szent hely, csak Floricel anyja, fehérnép lévén, gyarló lény tehát, csak ő látogatta a templomot s hallgatta az ostobaságokat, amiket Beiu pópa prédikált.
12.
Floricel Laşcă kénytelen volt a pap bizalmába férkőzni, hogy célját elérhesse. Felkereste, s azzal mutatkozott be, hogy hallott a csodálatos könyvtárról és hogy ő mennyire odavan a könyvekért, de a faluban nem lehet ilyesmihez jutni. Beiu pópának megtetszett a fiú simulékony modora és tudásszomja. Könyvéhsége. Végül is Beiu pópa könnyen lelkesedő, nyílt szívű ember volt. Tartós magányában a fiú látogatása eseményszámba ment. Már látta is a lelki szemeivel Floricel Laşcăt, az ő szívbéli tanítványát. Floricel pedig rögtön ráérzett a pap vágyálmaira, s amíg a célját nála elérte, tökéletesen beilleszkedett az igyekvő és reményteljes tanítvány szerepébe, vigyázva, hogy borosbögréjét gyakran töltögetve fokozza mestere lelkesedését, fecsegő - és főleg ajándékozó kedvét. Mire a nyolcadik osztályt elvégezte, Floricel hihetetlenül sok apró részletet megtudott Beiu pópa életéről, és szert tett jó néhány fontos könyvre, többnyire úgy, hogy kiszolgálta magát a polcokról, amikor az alkohol gőze elhomályosította a tulajdonos látását és emlékezetét.
13.
Kilencedik osztálytól Floricel Laşcă a városban folytatta tanulmányait. Szeremcsész származása lehetővé tette, hogy helyet kaphasson a kollégiumban, sőt szerény ösztöndíjat is kiutaltak számára. Kezdetben társai csúfolták nevetséges hangzású neve miatt, pedig ebben az egyben ártatlan volt szegény feje. De kinevették alázatoskodó, szolgalelkű viselkedése miatt, azért, ahogy a tanárok előtt hajbókolt. De ez nem tartott sokáig. Floricel Laşcă természetesen nagyon hamar osztályfelelős és kisztitkár lett (beavatatlanok számára hadd álljon itt, hogy ez a kommunisták ifjúsági szövetségét jelenti). Ő felelt az iskolai faliújságért, ahová mozgósító jellegű cikkeket írt, vagy szatirikus verseket olyan osztálytársak rovására, akik a tanulásban vagy az ideológiában vagy... magaviseletben esendőknek mutatkoztak. A maszatos beteljesülés borzongásait élte át mindannyiszor, ahányszor saját nevét a vörös vászonnal bevont deszkalapra rajzszögezett papírlapokon láthatta. Ám a legteljesebb kielégülést akkor élte át, amikor egyszer egyedül maradt a kollégium tanulószobájában.
Fogott egy papírlapot és egy feketén író ceruzát. Írni kezdett, minden szót alaposan mérlegelve. Orrcimpája körül jelentek meg az első izzadságcseppek. Aztán a homlokán, a füle mögött, a hátgerincén, a hasán. A hátáról az izzadságcsíkok testét csiklandozva folytak le a heréire.
Folytatta az írást, mind hangosabban lihegve. Félig nyitott szájjal, nyálas vigyorba szélesedett arccal. Hirtelen erős merevedést érzett hímtagjában, majd teste összerándult, mintegy elektromos ütésre. Balkézzel benyúlt az alsónadrágjába. Önkéntelen mozdulat. Ujjai simogatni kezdték a megduzzadt, kőkemény hímtagot, melynek erei majd kirepedtek, miközben jobb kezével a fehér papírlapra szavakat írt és nedves vigyora mind szélesebbre húzta keskeny ajkait, melyek szélén ragacsos habcsíkok csordogáltak. Hörgött. A csúcsra ért, amikor kitette az utolsó pontot. S ebben a pillanatban balkezének ujjai közt elélvezett. Valóságos nyálkaözön öntötte el, s úgy érezte magát, mint annak idején, ha pólyájában maga alá vizelt. Boldogan csúszott a padlóra, mint egy vizes rongy...
Azon a délutánon írta meg Floricel Laşcă első feljelentését. Az elsőt abból a hosszú sorból, amely ezután következett. Hosszú feljelentés-sor. Néha még alá is írja majd. És mindannyiszor, ahányszor befejezte gyalázatos ténykedését, ugyanaz a forró nyálkasugár kísérte boldog nyögdécselését. Soha egyetlen nőszemély sem, még a legcsábosabb formájúak sem nyújthattak neki ezt még csak megközelítő gyönyört sem. Egyetlen nemi aktusban sem tud ilyen gyönyörteli remegéssel feloldódni.
A feljelentésnek a tárgya, amelyet azon a nevezetes délutánon a kollégiumi tanulószobában írt, Beiu pópa volt. Így a szóban forgó papot húsz év börtönre ítélték. Könyvtárát elkobozták, naplója pedig... eltűnt. Ez volt Floricel Laşcă első ajándéka szülőfalujának.
14.
Az alkotásnak szentelt éjszakák egyikén Floricel Laşcă úgy döntött, hogy nevet változtat.
Az első egyetemi év végén történt. A bölcsészkarra felvételizett, idegen nyelv szakra. Francia és angol nyelvre. Ez személyes döntés volt, de megerősítette az a diszkrét baráti jótanács is, amelyet azoktól kapott, akikkel már az iskola padjaiban is együttműködött. Ha az ember alaposan elsajátít világnyelveket, emelkedettebb körökbe lehet bejáratos, beszédbe elegyedhet az esetlegesen, vagy kevésbé esetlegesen hazánkban tartózkodó külföldiekkel, gyanútlannak látszó tompa derűvel hallgathatja ki, hogy miről beszélgetnek különböző honfitársainkkal, ösztöndíjakat lehet szerezni és egyben másokat megakadályozni abban, hogy szerezhessenek, és eredetiben olvashatni azt, amit mások egymásnak írnak... Ilymódon, az ifjú Laşcă elszántsága, az éber szervek szóbeli ajánlása, mellyel a kari vezetőséget megkeresték, valamint a boríték, melyet idősb Laşcă a pálinkás üvegek és a kerek sajtok közé átalvetőjébe elhelyezett, mind megtették a hatásukat, és Floricel könnyűszerrel vette a felvételi akadályait, még ha tövig rágta is a körmét az írásbeli vizsga három órája alatt. A szóbelinél folyékonyan beszélt, a doromboló kandúr modorában időnként mézes-mázas mosollyal szélesre húzva vékony ajakát. Úgyhogy Floricel Laşcă szépen beköltözött az egyetemi kollégiumba, jóllehet apja azt szerette volna, ha albérletbe megy lakni, nem az éhenkórászok csapatával osztozik. De Floricel kitartott álláspontja mellett: a koleszben a társak többségének közelében lehet, bizalmukba férkőzhet, meghallgathatja akaratlan kitárulkozásaikat, önös érdek nélküli barátságot színlelve. Tagja lett a kar irodalmi körének, valamint részt vett a kar irodalmi folyóiratának szerkesztésében. Ezt több szempontból is fontosnak tartotta: valami azt súgta neki odabent, hogy költőnek született, s mint ilyennek, az irodalmi kör és a folyóirat élén a helye. Dehát a sors, amely még őnála is találékonyabb és alattomosabb, bár a csúcs felé lökte, sohasem engedte, hogy odáig eljusson. Mindig egy lépésnyire lesz attól, hogy álmát megvalósítsa, hogy fenekét a vezetés legfelső székébe igazítsa. Mindig csak a második helyre sikerül kapaszkodnia, mindig valakinek a helyettese lesz, akit örökösen megpróbál félreállítani az általa imádott, valódi erotikus gyönyört szerző módszerekkel.
Floricel Laşcă felfedezte, hogy különös vonzalmat érez a p betűs szavakhoz, mint például párt, politika, plebsz, pouvoir, prezident, patrióta, poézis, poloska... Versei veretes metaforákban szóltak a pótolhatatlan pátriáról, amely pátyolgatja pirospozsgás pulyáit, a pártról, mely a plebejusok igazát proklamálja és prófétaként lát a pirkadó jövőbe, prométheuszi pacifista és erkölcseiben puritán, pocsék elleneit pedig porba sújtja... Kétértelmű vagy alantas dolgok kizárva, Laşcă igazi profiként cenzúrázta önmagát. Dehát közölhette volna verseit a nevetséges Laşcă néven, ezeket a parázsló, prófétai poémákat? Miután elátkozta magában (ki tudja, hányadszor?) jó szüleit, úgy döntött, hogy neve - nem csak a költői - ezentúl Florian Lascu lesz. Apró, de ötletes változtatások. Mostantól senki nem érez majd késztetést a leghalványabb mosolyra sem nevének hallatán. Mi viszont továbbra is úgy hívjuk majd, ahogy megismerkedtünk személyével, születésének pillanatától.
15.
A Zöld Béka amolyan barakk-küllemű kocsma volt.
Mutatkozott benne némi hajlandóság, hogy úgy nézzen ki mint egy düledező viskó, ez be is következett volna, ha Perţa bá’ teljesen sorsára hagyta volna egy ideig. Perţa bá’ volt a szóban forgó létesítmény tulajdonosa és egyben főszakácsa, fizetőpincére, főpincére, aki személyesen foglalkozott kedvenc vendégeivel. Ezek között pedig első helyen a diákok állottak, még akkor is, ha nem mindig volt elég pénzük a teljes ceh rendezésére. Perţa bá’ beírta őket egy szép, zöldes borítójú kontós-füzetbe, úgyhogy sok-sok ösztöndíj kötött ki végül az ő zsebében. Mint igazi belevaló fickó - apró barna emberke volt, jobb orrcimpáján fekete anyajegy, nyelve hegyén meg valami találó vicces megjegyzés - tudta, hogy egyike az utolsó kocsmatulajdonosoknak, akiket a rendszer még eltűr, s azt is tudta, hogy a türelem nem tart már sokáig, annak ellenére, hogy hajszálpontos fegyelemmel mindig befizette mindazt, amire tőle az állam igényt tartott. Azért is hanyagolta el kissé a Zöld Béka küllemét, csupán arra ügyelve, nehogy a kocsma magától összeroskadjon. Mert eléggé ferdén állt, mintha a szél csak egyik oldaláról fújta volna, amióta csak felépült. Ott állt a folyó partján, amely kettészelte a várost, nagyon közel a vízhez. Annyira közel, hogy néha, szesz fűtötte lelkesültségükben a diákok megkérték a tulajt, hogy hadd állítsák asztalaikat a vízbe, hadd folytassák az ivászatot a folyópart kövei között. Úgyhogy - mivel Perţa bának nem volt ellenvetése - a kerek vedlett, hajlított csőlábú bádog asztalok bekerültek a bokáig érő vízbe, maga a tulaj is segített a székek behordásában, csupán annyit mondott: csak vigyázni, hogy el ne vigyen a víz! Ezekről a csínyekről („hülye aranyifjú-allűrök”) és sok egyébről tudott Laşcă, pedig még nem is járt a Zöld Békában. Egy szép napon azonban (kinek szép, kinek ronda), már az utolsó évben az évfolyamtársai váratlanul szóltak, hogy menjen el velük oda, ő pedig örömmel beleegyezett. Angliai vendégeik voltak, ugyanis. Egy vitákkal kísért előadás-sorozatot tartottak az itteni diákoknak, akik aztán a rendezvény végén búcsúestre hívták őket egy „román pubba” a folyó partjára, hadd ismerkedjenek a hely festői szellemével. Az angol előadók, elegáns szőke ifjoncok, akik nem idegenkedtek egy kis kalandtól, szívesen kötélnek álltak. Perţa bánál a törzsvendégek hozzájuthattak némi házipálinkához is: igazi, diszkréten aranyló, nem karcos italhoz. Ez a pálinka, melyet félig földbe ásott eperfahordóban érleltek, állta a versenyt a legjobb whiskyvel, sőt, annál még finomabb is volt - állította a kocsmáros.
Floricel Laşcă úgy tervezte, hogy a megbeszélt időponthoz képest kissé késve érkezik majd a Zöld Békába, mire már a fiúk nyelve néhány pohár után már megoldódott. Akkor ő mérsékeltebben ihat, nem kell állandóan koccintva lépést tartania a többiekkel, nem töltik majd állandóan újra ocsmány erőszakossággal a poharát, s elhagyhatja a számára mindig kellemetlenül meddő első ivászati szakaszt, amikor az elmék még tiszták, s a figyelem még éber. Floricel kerülte a határozott, talpraesett, nem habozó ellenfeleket. Ő a gyengeség pillanataiban támadott, a bódult érzékszervek pillanatában, amikor egy ujjal kibillenthető egyensúlyából az ember, amikor az enyhe szél is földhöz vágja...
Perţa bá kocsmája olyannak tűnt számára, mint egy részeg, aki nehezen egyensúlyozva könnyít hólyagján, s majdhogynem orra bukik. Pár asztal kinn volt a szabad levegőn, kettő pedig már a vízben. A délutáni nap gyanúsan tüzesen sütött, az időponthoz (16 óra húsz perc) és a dátumhoz (május 10.) képest.
„Megjött a mi Floricelünk!” rikkantotta a vízben mulatók egyike. Erre több meztelen láb egyidejű, ünnepi fogadtatást jelző tocsogása volt a válasz.
„Kistitkár elvtárs, hogy ne mondjam kusstitkár elvtárs, mert ez csúnya kifejezés, jöjjön csak, itt az ön helye a szilárd talajon. Semmi veszélye annak, hogy a víztömegek elsodorják.”
„Ne bántsátok a költőket, hékások, mert a költő érzékeny lény, a mi ronda és büdös dumánk felsebzi lelkét. Nem látjátok, milyen magas a homloka?”
„Géniuszhoz illő... Tulajdonképpen már Florinescu néven kellene megszólalnia.”
„Ülj már le, a francba, hadd igyunk tovább! Már csak téged vártunk!”
Floricel Laşcă körülnézett és igyekezett a lehető legközönyösebben mosolyogni. Megállapította, hogy az ifjú angolok, valamint az évfolyamtársnők nincsenek a kocsmában. Értelemszerűen tehát a barakkban vannak. Elindult a bejárat felé, de az egyik fiú a többiek röhögésétől kísérve utána kiáltott:
„Odabent nem találsz ismerőst. S közben múlik az idő!”
De Laşcă mégis behajolt a szúette ajtókeretbe, hiszen az ajtó nyitva volt, jókora folyami kővel volt kitámasztva. Meggyőződhetett az utána kiáltott állítás igazáról. A laşcăi agyvelőn villámkérdések cikáztak át. Az ördögbe, csak nem túl korán jött? Hol a fenében vannak az angolok? Mi a fenéért hiányoznak a lányok? S hol az isten lovában vannak a többi évfolyamtársai? Végül odament az egyik szárazföldön álló asztalhoz, leült az egyetlen üres székre és mindenki elképedésére így kurjantott:
„Egy dupla pálinkát és egy korsó sört ide!”
Végül is nem volt éppen kisztitkár, csak a helyettese.
Perţa bát is meglepte a rendelés. A fiúk, ugyanis őt is bevonták a tervezett merényletbe, miszerint a Laşcă sörébe vodkát kell csempészni, kijátszva ezzel Floricel felülmúlhatatlan elővigyázatosságát... Most pedig, lámcsak, legundokabb évfolyamtársuk új oldaláról mutatkozik így a tanulmányok vége felé.
„Laşcă, ez elképesztő! Te pálinkával kevered a sört?”
„Persze. Hol az ördögben vannak azok az angolok?”
„Átvertél minket, éveken át...”
„Az volt a szöveg, hogy nem bírod az italt. Legfeljebb néha egy korsó sör, vagy egy pohár bor...”
„Átvert.”
„Átvertelek, na. A francba, mikor jönnek az angolok?”
„Nem jönnek, Floricel. Tegnap voltak.”
„Hogy a nyavalyába, tegnap? Nem értem!”
„Pedig egyszerű. Mi is átvertünk téged. Már nem hallgathatod szépséges nyelvezetüket. Semmi feljelentés többé.”
„Hehehe!”
Ez utóbbi Laşcă harsány, egészséges röhögése volt, melynek hallatán néhány hal cikázva menekült a vízben darvadozó mezítlábasok közeléből. A szerencsétlen flótás, aki a feljelentésekre vonatkozó célzást megkockáztatta, hülye volt. Ő, ifjabb Laşcă, mindhalálig írni fogja feljelentéseit évszaktól, rendszertől függetlenül, nemre és fajra való tekintet nélkül. Azokról, akik az útjában állnak (és nemcsak azokról). Lehet a feljelentés tárgya kicsi, nagy, kövér, félszemű, félkarú, púpos, pocakos, impotens, rangos vagy rangtalan, fogas vagy fogatlan, gazdag vagy szegény, egyremegy. Persze, megértette, hogy a kollégák átverték. Tegnap, május kilencedikén volt az angolok búcsúestje. A háta mögött bizonyára ösztöndíjakat intéztek maguknak. Neki meg azt mondták, hogy 10.-én lesz az esemény. S most, az átverés kárörömét élvezni csak néhány fiú jött el. Azért merték ezt megtenni, mert az egyetemi tanulmányaik véget értek. A távollevők féltek tőle, nem akartak bajt hozni magukra. A lányok pedig ösztönösen irtóztak tőle. Érezték a benne lappangó nyálkás csúszómászót, melynek érintésétől, vagy egyszerűen csak közellététől az ember gyomra felfordul.
„Akkor hát igyunk és viduljunk. Ha már annyit dicsértétek ezt a kocsmát, amiről én mégis úgy gondolom, hogy csak egy varangy, lássuk, mi jót kap itt a vendég a gallérja mögé! Remélem, nektek is van miből állni a cechet!”
Majdnem lefegyverezte őket nyugodt, közönyös modorával, joviális ábrázatával, olyannyira, hogy már-már ők érezték magukat becsapva. Hüllőpáncélja alatt nem látták meg a féktelen dühöt, mely lényét elöntötte. És akkor mindnyájan ellazultak, fiatalok voltak, élettel teli, most már hamarosan elválnak egymástól, szétszóródnak az országban, ki tudja, mikor látják még egymást, mire jó a viszálykodás, a gyűlölködés egy ilyen gyönyörű napon. Hadd folyjon a folyó, folyjon az ital, folyjanak a mesék, míg a sűrű csuklások félbe nem szakítják, míg a hangok majd egymásba keverednek, s nincs az a fül, amelyik a hangzavarban eligazodhat, nincs az a birkatürelem, amelyik kivárná a szavak értelmes alakulását, amikor már mindenki harsog, de ez senkit sem zavar, körülöttük csupán a folyó csobogó vize, mellettük üres telek fűzfákkal és egyéb bokrokkal, gyomok erdejével, csalánnal és fűvel benőve, fűvel, amiben már aludni is lehet, míg az éjszaka hűvöse csontig hatol és kimossa a testből a mámor mérgeit. Végül is, az ördögbe is, még egy kis ideig tart a jó diákélet! Mielőtt még elszakadt volna nála a film, Floricel Laşcă szembesült Safta létezésével.
„Saftának hívták. Akkora dudái voltak, mint két domb. És kemények voltak, eszméletlenül jó volt közéjük temetkezni, miközben ő a köldöködet harapdálta...”
Harsány röhögés, trágár kommentárok, böfögések, koccintások...
„Nem kérette magát. Hazavittem, s ezúttal nagy hasznát vettem annak, hogy a házigazdám földsüket. Mert csak most jön a csúcs, a szenzáció! Miközben dolgoztam benne, mint a mozdonyban a dugattyú...”
„Te, szúnyog, mit vágsz fel azzal a dugattyúval?
„Ne pofázz bele! Más itt a lényeg. Figyelj! Ahogy Safta mind jobban felizgult, tudjátok, mi történt? Elkezdett énekelni, de nem akármit. Hazafias énekeket, haver! Forradalmi dalokat, érted? Csak úgy remegtek az ablakok. Ezaharcleszavééégsőőő, csaaak összefognihááát! Ahány numera, annyi ének! Igaz, inkább csak töredékek, nem volt ideje elejétől végig elénekelni egyiket sem. Reszketett a forradalmi hevülettől, mint egy nyavalyatörős. És lihegett éneklés közben, állati, jött, hogy pofán vágd, hogy elhallgasson, még szerencse, hogy sűrűn van orgazmusa, mert az elfojtotta benne a zenei indulatot. Na, erre varrjatok gombot!”
„Hát, ha nem is igaz, jól ki van találva...”
„Márpedig ez szóról szóra igaz, ha akarod, összehozlak vele, rendes lány, nem válogatós!”
„Hát én az ilyesmit felvenném s kiadnék belőle egy lemezt. Siker biztosítva, a toplista élén, megelőzné a Je t’aime moi non plus-t is.”
„Hazafias nyögések. Ez lenne a lemez címe. Vagy: „Hazafias verstűl / Majd a farkad elsül / Ha én beléd rakom / Az kész forradalom / Hallgasd csak a dalom / Galambom!”
S további variációk erre a témára, harsány röhögések közepette.
Floricel Laşcă nem vett részt az eset kommentálásában, de a dolog szeget ütött a fejébe és feltette magában, hogy utánanéz, hová jár ez a Safta. Technikumba járt, aminek nagyon megörült. Ez már eleve fölényt biztosított számára. Nyilvánvaló, hogy a lány föl fog nézni egy magafajta értelmiségire, tekintélye lesz előtte. Igazi egyszerű, nagymellű, mellbimbója hegyéig hazafias kislány lehet. Feltétlenül össze kell jönnie vele. És bár az alkohol már jócskán átitatta kacskaringós agytekervényeit, Floricel Laşcă pompás terveket szőtt.
Ha Perţa bá ki nem húzza a parti bokáig érő vízből, amely azért nem veszélytelen, ha arccal esel belé, és úgy maradsz, lehet, hogy ifjabb Laşcă idősb Laşcă előtt hagyja itt az árnyékvilágot. De a hozzá hasonló alakokra mintha valami természetfölötti erő vigyázna...
16.
Floricel forgatókönyve méltó volt megtervezőjéhez. Az államvizsga után következtek a kihelyezések, mégpedig a végső osztályzatok átlaga szerint. De... Mindig van egy de. Aki diákként a kisz-tevékenységben jeleskedett, az előnyt élvezett. Átlagukat fölkerekítették, és ha még házasok is voltak, az előnyük behozhatatlanná vált. Ezért Floricel Laşcă úgy döntött, hogy ezt a Saftát hitvesévé teszi, még a kihelyezések előtt. Hogyha az állások elosztása után valami neki nem tetszőt tapasztal a nőnél, van bőven ideje elválni. Majd jól fenéken rúgja.
És hát a lánynak is csak előnye származik abból, ha egy jeles irodalmárhoz megy férjhez. Nem annyira a nagy keblek ígérete és a technikum ösztökélte Floricelt a házasság révébe hajózni, mint inkább a leányzó eredeti megnyilvánulásai a nemi aktus közepette (melyeket egyes elvtársak ugyancsak értékelni tudnának). Megismerkedett tehát Saftával - akiről kiderült, hogy engedelmes és butuska falusi lány, de azért jócskán van magához való ravaszkás esze - elvitte moziba, meghívta egy rózsaszínű habzóborra, felolvasott neki saját irodalmi terméséből, aztán folytonos mosoly kíséretében azt mondta neki egy szuszra:
„Értesültem a te hazafias dalaidról. Na, ne pironkodj, s hagyd ezt a sértett nyafogást. Előttem nincs miért szégyelld magad. Én meg akarom ismerni az egész repertoárodat és új dalokra is meg akarlak tanítani. Biztos lehetsz benne, hogy van mit tanulnod tőlem, és hogy hasznát veszed annak, amit tanulsz. Ha rám hallgatsz és szófogadó leszel, ahogy a tanító néni mondja az iskolában, jól kijövünk majd egymással. Sok nagymenőt ültetünk mi ketten le a fenekére. Az anyám meg a szüleid kedvéért még egy paphoz is elmegyünk, persze minden felhajtás nélkül, egy szomszédfalubeli ismerős paphoz, csak mi ketten. De csak az állami esküvő után, persze, és egy kicsit később. Karácsonykor majd egy kis fenyőfát tartunk az erkélyen, hogy az arrajáró kíváncsiskodók azt értsék belőle, hogy majd újévkor díszítjük fel. Érted? Ez az én egyik kis túlélési módszerem. Ne vágj savanyú képet, lesz nekünk karácsonyfánk is a szobában szépen feldíszítve, de égők és gyertyák nélkül, ne félj, nem bőgnek majd miatta a kis taknyosaink, ha... ha...! Őszintén szólva én nem szeretem a gyermekeket, legalábbis amíg kicsik és vartyognak, mint a békák. De úgy vélem, neked erős az anyai ösztönöd és bizonyára otthonról is jól vagy eleresztve: vannak juhaitok, s a kertben szilvafáitok, s azokon jó cujkának való terem. Úgyhogy majdcsak összehozunk részletre egy panellakást, ha azt is hozzáadjuk, amit a menyasszonytánc hoz a házhoz. Csak nem fogunk albérletezni, hogy vadidegenek bámulják a seggünket, hogy akkor tegyék be a lábukat hozzánk, amikor eszükbe jut. Nemde, édesem?”
Floricel Laşcă mindezt puha, meleg tónusban adta elő, mintha a legmeghatóbb szerelmi vallomást és asszonykérést fogalmazta volna meg, amitől Saftának előbb a nyaka kezdett viszketni, majd ez a viszketegség lecsorgott, mint a finom homok duzzadt keblei között, végigfolyt a hasán, a köldökén s megállt forrón és nedvesen a lába között. Szinte levedzőn suttogta:
„De! Vagyishogy: igen!”
17.
Floricel Laşcă félhivatalos látogatást tett Safta szüleinek otthonában.
A szülők valósággal rajongtak egyszem lányukért. Az ő boldogságáért mindenüket odaadták volna. És sok mindenük volt, állapította meg Floricel. A hajdani szülői gazdaság szánalmas emlékképeivel, azzal a néhány tyúkkal, libával és egy árva disznóval (a kecske régen jobb létre szenderült) Safta családjának portája, maga a ház, a gyümölcsös, a rengeteg baromfi, a juhok, tehenek és egyéb javak felsorolhatatlan sokasága éles ellentétben, mégpedig csodálatra és irigylésre egyaránt méltó ellentétben állt. Mindezt valóban méltónak tartotta arra, hogy egy nagyjövőjű városi ifjú ember, egy nagy költő szolgálatába álljon.
Az ifjú pár kisebb sétát tett a környéken, megmászták a közeli dombot, alászálltak a mögötte lévő völgybe, és édeskettesben egy szekér rejtekébe húzódtak. Aztán Safta engedelmesen megállt, mint egy nőstény kecskegida és tűzzel teli hazafias dalokat énekelt. Már kiskorodban is ilyen kanos gyerek voltál, kérdezte egy himnusz ritmusában, miközben a feje búbját simogatta és észlelte, hogy sörénye mennyire ritka. Ő pedig arcát a dús keblek közé temetve lucskosan válaszolta:
„Igeen!”
És akkor a lány még hozzátette: „bevallom, hogy az én repertoárom még sokkal gazdagabb”, és vihogott. Floricel Laşcă felsőfokú tanulmányai és hüllői intuíciója ellenére sem értette, hogy mire céloz Safta. A természet pedig, melynek lágy ölén voltak, tanácstalanul megvonta a vállát. Összeházasodtak és nagyszerűen megértették egymást, az asszony idomult férje akaratához, és ebben is örömét lelte. Sok közös vonást fedeztek fel egymásban, de kiválóan ki is egészítették egymást: a férfi felsőfokú végzettségével és aktivista mivoltával, a nő alacsonyabb végzettséggel, de egyre erősebb hanggal. És ezt a hangot nagyra értékelték a magasabb beosztású elvtársak, a család nagyobb hasznára. Hamar összehoztak két gyereket, egy fiút, meg egy lányt. A társadalom emez alapsejtje úgy működőképes igazán, ha összetételében gyerekek is szerepelnek. Ezt a leckét alaposan megtanulták, a család tekintélye egyre szilárdult.
18.
A forradalom Florin Laşcăt tarsolyában az elsőtitkári marsallbottal találta.
Ez sem jött össze. Gyorsan összekapkodtak némi celeculát (a marsallbotot bedobták egy rohadékoktól bűzlő csatornába) és elmenekültek a nagyvárosból, ahol már túlságosan jól ismerték őket. Egy népesebb kisvárosban telepedtek le. Egész addig, amíg Laşcă rá nem jött, hogy mennyire hülye volt, amikor azt hitte: hozzá hasonló fickóknak nincs keresnivalójuk a forradalom utáni társadalomban. Éppen ellenkezőleg! Most van csak igazán lehetőségük az önmegvalósításra, sokkal több, mint azelőtt. Kezük ügyébe kerül a sajtó, rádió, tévé és övék minden jó üzlet. Váltott ruhában, váltott jelvényekkel, más zászlókkal, más pártokkal... Más díszletben és más jelmezekben. És Floricel ismét a felszínre jött, mint a zsiradék a disznóhúsos levesben. Ismét lázasan tevékenykedett, de már a technika új vívmányait is igénybe vette. Vagyis: vásárolt számítógépet és nyomtatót is hozzá. Végigvonult különböző pártokon, s aztán kinyomtatta saját félig irodalmi (vérbeli dilettáns volt, a lerágott körme hegyéig), félig közéleti folyóiratát. Ködösen, virágnyelven fogalmazott, különböző álneveken publikált feljelentéseit nevezte így. Saftát megintette, hogy hagyja abba forradalmi bégetéseit. Néhányszor jól el is agyabugyálta, de a szerencsétlen fehérnép csak akkor hallgatott, ha felpeckelte a száját. Akkor mentő ötlete támadt. Ő maga írt új szövegeket s ráparancsolt, hogy éjt nappá téve magolja be és addig gyakorolja, amíg a régieket kiveri a fejéből. A dallam maradhatott. Az úgysem hangzott soha tisztán. Nyögések és lihegések közepette végül Safta igyekezetét siker koronázta és újból nagy becsben állt párt(ok)beli főnökeinél, még ha időközben keble sokat is vesztett kezdeti rugalmasságából, combján pedig megjelent a narancsbőr.
19.
Így, most a történet végén úgy illenék és úgy is lenne logikus, hogy Floricel Laşcă féreggé vagy valami csúszómászóvá változzon... Egy szép reggelen Saftának arra kellene ébrednie, hogy mellette az ágyban egy penész-színű, nyálkás és dülledt szemű hüllő fekszik... Ilyesmi azonban csak az irodalomban történik, Floricel Laşcănak pedig, bár ő magát írónak tartja, az irodalomhoz az égvilágon semmi köze sincs.
20.
Este van.
Méghozzá késő őszi este. Odakint lehullt a diófalevél. A tömbházak között nincsenek diófák, csak szánalmas, csökött facsemeték és csenevész fenyőfák, amelyeket belep a por és a fölöttük lakók köpései. De Floricel Laşcănak nincs gondja a nyomorúságos panelbeli élettel! Ő már rég egészséges kertes házba költözött egy csendes és elegáns lakónegyedben. Ez az a fertály, ahol minden párt rátette a kezét egy-két utcára és most az utcák újraelosztásán marakodnak. Laşcă háza egy magas diófa alatti kereszteződésben van.
Safta elaludt és horkol. Nehéz napja volt. Floricel a nagyobbik fürdőszobában van. Áll a tükör előtt. Nézegeti magát. Eléggé megkopaszodott, csak kajla füle mögött akad egy kevés szőr. Kopaszsága vöröslik, akárcsak puffadt, lila erecskékkel pókhálózott arca. Orra jócskán megnyúlt. Szemöldöke seszínű, szürke. Az ajka pedig majdnem eltűnt. Szemét félig örökösen takarja pilla nélküli szemhéja. Álla megkettőződött, tarkója megvastagodott. A válla most jóval keskenyebb, ellenben sokkal szélesebb a csípője. Pocakja nadrágja fölé buggyan. Határozottan x lábú lett.
Rágja a körmét és elégedetten bólogat. Tetszik neki a tükörben látható személy. Zuhanyozik, felveszi Kínából személyesen hozott selyemköpenyét - a nemes anyag kellemesen simogatja bőrét - és íróasztalához telepszik. Ahhoz az asztalhoz, melyen ezerszám írta a feljelentéseket. Legnagyobb gyönyörűségére. Bár van számítógépe, az ilyesmit mindig kézzel írja. Jobb kézzel, míg a bal lassan lekúszik - egy gyík észrevétlenségével - a hasa alá.
Elővesz egy ártatlan, fehér papírlapot. A másik szobából halkan áthallatszik Safta horkolása. Nem is hallja. Szeme lázasan csillog. Hónalja izzadni kezd. Zsibongást érez a gerince mentén és a lábujjai körménél. Testét fokozatosan elönti az erős, lucskos izgalom. Írni kezd. Egy névtelen levelet. Egy minden eddiginél fontosabbat. Egész testében reszket. Feljelentést ír Florian Lascuról. Ez egy álnevet használó egyén. Ki fogja fúrni a székéből, és elfoglalja a helyét.
A bal keze egy zsákmányára lecsapni készülő hüllő. Szeme kigyúl növekvő lázában. Már tűzben ég.
Félig nyitott száján levegő süvölt ki, s olyan bűzzel veszi körül, mint amilyent az a mocsár áraszt, amelyben elrohadt minden élőlény.
(Fordította: Éltető József)
