B
Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos
Fumax Kiadó, 2012, 280 oldal, 2117 HUF
„Az autók lassan gördültek az utcát takaró fekete jégfátyolon. Reméltem, az egyikük elcsap egy gyalogost.”
Nem könnyű a szociopaták élete. Főleg, ha ráadásul még gyilkos hajlamaik is vannak, amiket igyekeznek kordában tartani. Ha meg még ráadásul mindössze 15 évesek is, az nagyjából garancia egy pokoli felnőtté válási folyamatra. Azt említettem már, hogy a háttér egy csonka, épphogy funkcionális család, egy általában nyugodt kisvárosban, ami épp baromi nyugtalan, mert egy démon öldököl az utcákon? Na, kb. ebből a felállásból indulunk.
Dan Wells első regényét az említett külső-belső problémákkal küszködő, tinédzser főszereplő meséli el egyes szám első személyben, így aztán nehéz elkerülni a Dexterrel való összehasonlítást – de a fentiekből az is kitűnik, hogy a két koncepció közt vannak olyan bőven markáns különbségek, amik a Nem vagyok sorozatgyilkos-t gond nélkül felmentik a plágium vádja alól. Az, hogy mennyit profitál a könyv (egy sorozat első darabja) Jeff Lindsay regényeinek sikeréből, és hogy Wells nyilván számított, sőt, talán tudatosan épített is erre, más kérdés, de megteszem neki azt a szívességet, hogy nem mérem a művét folyton a Dexterhez. Mert megérdemli.
Ugyanis a Nem vagyok sorozatgyilkos egy nagyon jó thriller. Nem műfaji csúcsteljesítmény, de az átlagnál jóval fifikásabb, érdekesebb, átgondoltabb, és ami egy young adult kategóriába (hogy mennyire helyesen, arról több okból is erősen lehetne vitatkozni) tuszkolt ponyvától meglepő, roppant érzékletes lélekrajzát nyújtja egy gyilkos hajlamaival viaskodó fiatal szociopatának. Wells nem kér elnézést „hőse” gondolataiért, világnézetéért, állapotáért, sőt, külön erőfeszítéseket tesz rá, hogy valahányszor az olvasó arra vetemedne, hogy végképp a szívébe zárja, nyersen szembesíti azt a fiú magától értetődő természetességgel előadott vágyaival, valamely random embertársa, vagy akár az anyja, esetleg a közelben lakó csinos tinilány lemészárlásával kapcsolatban.
Wells ezt a John lelkében dúló horrort azzal a fajta morbid humorral „oldja” (ld. a fenti idézetet), ami csak az olvasó számára vicces, Johnnak halálosan komoly, és ha azt látná, hogy nevetünk rajta, nem értené, miért tesszük. Néhány nagyon egyszerű és nagyon hatásos trükkel az író mégis eléri, hogy azonosuljunk vele. Nem tudunk nem röhögni rajta, ahogy megunja egy tahó iskolai „bully” kötekedését, és szocipata gondolatainak szavakba öntésével kergeti el (a kinyitható doboz és a kinyitható ember banálisan vicces-horrorisztikus analógiája). Nem tudjuk nem sajnálni, ahogy rég lelépett apja után sóvárog, és nem tudunk nem szorítani neki, miközben valami nála is sokkal sötétebbel és veszélyesebbel készül összecsapni.
Empátia hiányában John intellektuális okokból igyekszik visszafogni magát, vagyis harcol az emberségéért, miközben pedig nincs is vele tisztában, mit takar ez a szó valójában (ezt beleolvasztani a felnőtté válásba, ami amúgyis változással, kétellyel, fájdalommal, bizonytalansággal teli folyamat – remek húzás). Így farag belőle Wells sajátosan tragikus hőst, és a karakter hol vicces, hol felkavaró kettősségével adja el a sztorit (a mellékszereplők, bár túl sok teret nem kapnak, szintén érdekesek, jól megírtak, sőt, összetettek – még az antagonista is), aminek cselekménye egyébként nyílegyenes, nagy fordulatoktól mentes, a stílusa pedig egyszerű, dísztelen, könnyen fogyasztható. Összességében meglepően érett, és témáját tekintve kompromisszummentes könyv.
