A
Kate McCaffrey: Behálózva, ford.: Moldova JúliaAnimus Kiadó, Budapest, 2009, 172 o., 2290 Ft
Egy könyv kezdő sorai meghatározóak tudnak lenni. A felütés, a történet eleje, a stílus és szóhasználat olyan erővel bír, hogy ha ez rossz, akkor már sokat kell küzdenie a szerzőnek, hogy meggyőzzön: tud ő valamit. Ha viszont jó, akkor azonnal magával rántja az olvasót a kötet. Kate McCaffrey könyve, a Behálózva nagyon jól indul. Személy szerint nem kedvelem az egyes szám első személyű elbeszélői módot, és különösen nehéz közel férkőznie a szívemhez, ha a mesélő egy tinédzser, de itt sikerült kihasználni az E/1 minden előnyét. Az első fejezet hiteles, őszinte és főként hátborzongatóan pontosan adja át az érzéseket. Azonnal átérezzük a szavait, belekerülünk a főszereplő lány helyzetébe – és a könyv végéig nehezen is szakadunk ki belőle.
A Behálózva egyébként ugyanazt a témát boncolgatja, amit minden második angolszász tinifilm és -könyv: a középiskolások nagyon gonoszak tudnak lenni egymással. Ebben a témában annyi újdonságot tud felmutatni a történet, hogy a gonoszság itt nemcsak személyesen, hanem interneten keresztül is megjelenik. Ráadásul Ausztráliában (ahol e könyv játszódik) például minden iskolának automatikusan készítenek egy blogot, ahol a diákok regisztrálhatnak és bejegyzéseket írhatnak a napjaikról, közösséget építhetnek, beszélgethetnek. De ha ilyen bloggal nem is rendelkezünk, már a Facebook is tökéletes felület lehet arra, hogy tönkretegyük kipécézett diáktársunk életét - és erre az éppen a napokban megjelent hírek szerint Nagy Britanniában már volt is példa. Ezek után ki lenne olyan ostoba, hogy békén hagyná a lúzereket a tanítás végeztével, amikor lehet folytatni a csúfolódást, hazudozást egy új, online felületen is? Na ugye.
A könyv főszereplője, Avalon vidékről költözik fel a nagyvárosba. Fiatalabb egy évvel osztálytársainál, mert két tanár szülő mellett annyit nyaggatták a tanulással, hogy ugrott egy évet az iskolában. (Biztos abban a reményben, hogy ha egyszer végre végez, akkor békén fogják hagyni.) Megkaphatná a „Jó tanuló – jó sportoló”-díjat, és persze csinos is, megakad rajta egy-egy fiú szeme. Az olvasó pedig ezen a ponton kétségbeesetten veszi észre, hogy már megint egy tökéletes főszereplőlánnyal van dolga. Továbbra is visszasírom a kívül-belül tökéletlen, ámde fejlődőképes szereplőket, de mivel itt Avalon bekerül a lúzer szerepkörbe, mégsem haragszom rá, és McCaffrey karakterrajzolási képességére sem annyira. Főhősünket ugyanis kipécézik valamiért – hogy pontosan miért is, azzal kapcsolatban tudunk találgatni, de a valódi válaszokat sokáig nem kapjuk meg –, és hazugságokat kezdenek terjeszteni róla. Csupa olyat, amin kívülállóként az ember elnézően mosolyog, és még rá is világítana, hogy ezt azért valószínűleg nem sokan hiszik el (például hogy a tizennégy éves kislány egy kurva, három éves kishúgát valójában ő szülte, az apukájával túl intim viszonyt folytat és egyébként is pénzért bárkivel, bármikor, bármit bevállal).
Csakhogy itt lép életbe az elbeszélői mód. Ha egyes szám első személyben olvassuk el Avalon érzéseit, nehéz kívülállóként mosolyogni. És ha azt mondtam, hogy a szerző nem jeleskedett a karakter megalkotásánál, akkor viszont azt el kell ismerni, hogy az érzelmek alakulását, a szomorúságot, értetlenséget, a pánikot és a már fizikai rosszulléttel járó félelmet tökéletesen ábrázolja. A könyv meglepően kemény, sokkal messzebb megy, mint azok a tinédzserfilmek vagy -könyvek, amiket eddig a témában láttam. Izgalmas és hátborzongató, ahogy nem csak Avalon fájdalma vagy félelme, hanem az az érzése is átjön az olvasónak, hogy nem tud kiszállni, kikapcsolni a számítógépet, nem elolvasni az őt mocskoló bejegyzéseket, chat-beszélgetéseket, fórum hozzászólásokat. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy McCaffrey részben figyelmeztető, tanító jelleggel írta meg könyvét. Ez legkésőbb akkor egyértelmű lesz, amikor vállalja, hogy a heccelésnek tragikus végkifejlete legyen, utána pedig elmondja, hogy Ausztráliában már törvények szabályozzák az internetes kommunikációt, és büntetik a digitális eszközökkel való zaklatást, személyes adatok és hamis információk közzétételét.
Az üzenet nyilvánvaló, de McCaffrey, aki évekig tanított középiskolában, egyértelműen ki is mondja: ha valaki gúnyolódások céltáblája lesz, kérjen felnőtt segítséget, ne várjon abban a reményben, hogy majd elmúlik az egész. Lehetne mindez szájbarágós, átlátszó vagy zavaró. A tanítás csomagolása azonban annyira jól van megfogalmazva, a történet dramaturgiája, a nagy „poén” annyira jól van megszerkesztve, hogy egyszerűen csak faljuk a kötetet, izgulunk és szomorkodunk (érzelgősebb lányok sírhatnak is akár…), és közben elhisszük, megértjük az üzenetet. Tökéletes párosítás.
