A-
Kanehara Hitomi: Önregény
Ford.: Nikolényi Gergely, Magvető Kiadó, 2010, 240 oldal, 2392 Ft
„A modern gyerekek közönyösek” – ez a hírműsorban hallott gondolat lüktet a főhősnő, Rin 16 éves, naptól cserzett agyában, miközben egy végtelen, agyelszívó napfürdőzés után bágyadtan tudomásul veszi, hogy valószínűleg kirúgják az iskolából. Én speciel a Kölykök című film óta tudom, hogy mi mindent szoktak csinálni a gyerekek, ha unatkoznak: piálnak például, meg dugnak összevissza. Az 1983-as születésű és varázsos tehetségű Kanehara Hitomi regényében, Moraviához vagy Camushoz kapcsolódva (bár a tűző nap hatása nem a gyilkolás), a közöny és az unalom határozza meg a létet: Rin a világban és önmagában érzékelt halálos ürességet gintoniccal, tequilával, alkalmi szexszel és főként viharos szerelmekkel igyekszik megtölteni, ám ezek az érzelmek egytől egyig szétpukkannak, olyan menekülési útvonalak csupán, melyek végül a semmibe vezetnek. [Részlet és kritika a Pirszinget a kígyónak című könyvről.]
A regény első fejezetében a 22 éves sikeres írónőt felkérik egy „önregény” megírására. Rin éppen újdonsült feleség, tébolyultan ragaszkodik férjéhez, akiről – mivel kizárólag Rin szűrőjén keresztül látjuk, akár a többi szereplőt – csak sejteni lehet, hogy terhére van ez az ép ésszel nehezen magyarázható szenvedély, ezért gyakran tűnik el szobája mélyén, titokzatos kofferkattogtatás kíséretében, aráját az őrületbe kergetve. Rin nem érzi, hogy van, hogy él, ezért valamilyen élő, puha-meleg húsba kapaszkodva (ölelésfüggő például), élősködő módjára próbálja máson -különösen a férjén - keresztül kitapintani a létezés esszenciáját. Ami persze nem működhet örökké.
Az önregény ezután visszafelé íródik, 18, 16 és 15 éves korából villannak fel életképek – már ha életnek lehet nevezni a partra vetett halhoz hasonló kínlódást, a „tűrést”, ahogy Rin a dermesztő sivárságot és eseménytelenséget fragmentált belső monológjaiban életprogramként definiálja. Rin gyötrődő, élménykereső kislánylélek, aki kutatni próbál az igazság után és folyton saját hazugságaiba gabalyodik, állandóan analizál, újra és újra átverve önmagát. Rin a halál rokona: minden fűben, fában, virágban és pillanatban a véget érzékeli, fantáziaképei rendkívüli halálnemeket sokszorosítanak, a szerelmes egyesülés non plus ultrájaként férjével közös repülőgép-katasztrófáról képzeleg, bénulttá és döntésképtelenné válik egy határhelyzetben, ahol életről vagy halálról van szó. Egy –egy férfi jelenti az oázist a sivatag közepén, Rin tőlük várja a megváltást, idomulni próbál, pszeudoérzelmeket növeszt az égig, hite töretlen az egyszeriségben, az "örökké"-ben (kivétel a 16 éves kor, mert akkor még ez sem működik). Az oázisról hamar kiderül, hogy délibáb volt. Hiába éri a nagy reveláció 15 éves korában, egy komoly trauma után (a narratívában a regény legvégén, a két utolsó mondat fejezi ki): „Érzem, hogy képes leszek átformálni magamat. Méghozzá önállóan.”, az Önregény inkább csődregény, az akarat diadala helyett az akarat kudarca, mert ilyesmi nem létezik, Rinben és kortársaiban legalábbis. A mű ugyanis a gyerekek közönyét, unalmát, önállótlanságát generációs problémaként tematizálja (hiszen a barátok, a férfiak sem különbek Rinnél, sőt): úgy tűnik, Japán nemcsak a műszaki kütyükkel érte utol az Egyesült Államokat.
