Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió, ford.: Varga Csaba Béla
Metropolis Media, 2013, 328 oldal, 2542 HUF
A
Biztos, hogy jó, ha bárki rendelkezik szavazati joggal, ha betöltött egy bizonyos életévet, és rendszeresen lélegzik meg szarik? Robert A. Heinleinnek megvolt a maga sarkos véleménye a modern demokráciáról, és nem félt kifejteni – akár úgy sem, hogy épp nagyszabású sci-finek álcázta, és közben lefektette egy új alzsáner alapjait. Az 1959-es Csillagközi invázió a felszínen egy rovarszerű idegen faj, a „csótányok” ellen vívott bolygóközi háborúról szól, valójában azonban egy fondorlatos, gondolatébresztő és provokatív filozofálás az ideális, de legalábbis annak mondott társadalomról. És a katonai sci-fik eme hatalmas éllovasa nélkül nem létezhetne sem az Örök háború, sem a Végjáték, sem a Vének háborúja – amik nem véletlenül szóltak mind többről a felszín alatt, mint holmi intergalaktikus csetepatéról.
A Csillagközi invázió főhőse a fiatal Juan Rico, aki középiskola után jelentkezik önkéntesnek a Terrai Federáció haderejébe – inkább afféle ifjonti lázadásból, hirtelen jött kalandvágyból és egy szép lánynak való imponálás szándékából, mint bármiféle meggyőződésből. Rico a Mobil Erőkhöz kerül, aminek (gyalogos) katonái a hosszú és kemény, jókora lemorzsolódással és nem egy halálesettel járó kiképzés után egyenesen az űrből ugranak le idegen bolygókra, bele az akció sűrűjébe. Képzése és első bevetései, majd tisztként való ranglétramászása során Rico végül felelősséget tanul, és rájön, hogy mi is valójában a különbség a civilek és a társadalmat irányító katonák, veteránok között.
Bár a könyv in medias res egy pörgős, „látványosan” megírt csatával kezdődik, egyáltalán nem tartalmaz sok akciójelenetet. Heinlein ehelyett hosszú oldalakon keresztül taglalja az utópisztikus társadalom működését és moralitását, sokszor helyezve kényelmetlen pozícióba az olvasót. Az általa ábrázolt jövőbeli emberi civilizáció ugyanis úgy utópia – nincsenek háborúk, bűnözés, szegénység –, hogy homlokegyenest ellentmond a demokráciáról alkotott több száz éves elképzeléseinknek. A szerző gondolatait közvetítő történelem és erkölcsfilozófia tanár, Dubois ezredes sziklaszilárd hittel és történelmi tényekkel veri diákjai fejébe a fennálló rendszer tökéletességét és erkölcsi fölényét minden egyéb hatalmi berendezkedéssel szemben, ami előtte létezett.
A rendszer alapja, hogy a polgárjogot (ezzel jár együtt többek közt a szavazati jog is) nem alanyi jogon, hanem bizonyos idejű önkéntes katonai szolgálat letöltése után kapják az arra érdemesek. Dubois (Heinlein) érvelése egyszerű: ahhoz, hogy a szavazó érezze jogának és kötelességének súlyát, illetve, hogy egyáltalán fel tudja fogni mindazt a felelősséget, ami ezzel jár, el kell fogadnia a tényt, hogy a nemzet, a civilizáció fölötte áll. Az individuum egoizmusának morális alapon való elvetésére a hadsereg nevel, és aki nem kész harcolni, ölni és meghalni a hazájáért, az más kérdésekben sem dönthet ennek a hazának a jövőjéről.
Heinlein ezt az alapgondolatot szépen végigviszi a főhős jellemfejlődésén keresztül: Rico felelőtlen átlagtinédzserként vág bele a „kalandba”, ami aztán átformálja, és ráébreszti arra, hogy működik a világ körülötte, miért úgy működik, és mi az ő szerepe benne. A még mai szemmel is csak itt-ott kopott sci-fi elemek (mint a Mobil Erők tagjainak szinte „intelligens” páncélja, exoskeletonja), a bőségesen kifejtett katonai hierarchiák és formációk meglepő harctéri realisztikussággal viszik előre Rico erkölcsi beérésének történetét, és Heinlein elég óvatosan és intelligensen szövi a szálakat ahhoz, hogy sikeresen benntartsa azt egy filozofikus mederben, elkerülve mindenféle romantizálást, és még a főszereplő hőssé avatását is.
A könyvet természetesen máig sokan támadják a militáns gondolkodásmód és a fasisztoid világkép vádjával. Többek közt Joe Haldeman, az Örök háború írója is nekiment, de Paul Verhoeven sem véletlenül tért el az alapanyagtól 1997-es (a saját jogán szintén zseniális) filmadaptációjában. A holland rendező alaposan eltolta a regény tematikai és stilisztikai arányait, és ironikus módon szatirikusan körberöhögte azt a világképet, aminek keretein belül Heinlein meg a modern demokráciák hatástalanságát gúnyolta ki. Verhoeven filmje így érdekes adalék/ellenpont a könyvhöz: a kör teljes, elbaszott az a világ is, amiben élünk, és az is, amit a Csillagközi invázió propagál. Az okokat és érveket meg mindenki gondolja át magában.
