Móricz Virág: Apám regénye
Gabo Kiadó, 2009, 3990Ft, 530 oldal.
Két gyökeresen eltérő olvasási stratégiát kínál fel az Apám regénye. Nem mindegy, hogy a címből kiindulva fikcióként, a referenciáktól részben eloldozott szépirodalomként tekintünk a szövegre, vagy az életdokumentumot, az irodalmi hatalmassághoz kötött „objektív” ismereteket kutatjuk a könyvben. A módszerek külön-külön eredményesek lehetnek, abban az esetben, ha elfogadjuk egy élet leírásának homogén jellegét, vagyis őszintén hiszünk benne, hogy bármi megragadható egyetlen (korlátozott) nézőpontból. Egy fiktív szöveg esetében a szempontok a „valóság” függvényében rendszerezhetők, nem kérdéses az állítások, helyszínek és szereplők egymástól és az olvasótól való távolsága, vagy ha kérdéses – hiszen egy tudományos iparág épül erre a problematikára – akkor a fikció szem előtt tartásával az. Amikor azonban egy hús-vér alak megszövegezése a feladat, a „valóság” és az „epikai imagináció” végzetesen összekeveredik. Móricz Zsigmond élt, alkotott és meghalt, lánya, Móricz Virág alaposan feltúrta, megszűrte és a nyilvánosság elé tárta apja ügyes-bajos dolgait. Ezek tények, és mellérendelő viszonyban tulajdonképpen ártalmatlanok. Ám ha megpróbálunk bármiféle hierarchiát kialakítani, az állítások igazságtartalma megkérdőjeleződik.
„Minden szót igazként vallottam” – állítja az előszót megelőző szösszenetben Móricz Virág, és ehhez a kijelentéséhez hű marad a szövegben. Vagyis Móricz Zsigmond életének a könyvben szereplő részleteit a szerző tényfeltáró munkája mellett a lány erkölcsi pozíciója biztosítja. Ez egyfelől dicséretes és hízelgő, másrészt viszont, egyéb irodalomtörténeti munkák fényében a szöveg hitelességét kockára tevő torzítás. A társadalmi-ideológiai elvárások (’52-ben írta a regényt), valamint a személyes érintettség természetesen mentő körülményként szerepel, de a többek közt Szilágyi Zsófia remek Móricz-könyvében, vagy az Onder Csaba által szerkesztett tanulmánykötetben feltárt életrajzi összefüggések ismeretében Móricz Virág állítása („még ha nem is mondtam el mindent”) érdekesen árnyalja a szöveget. A kínos epizódok gondos szelektálása a fikció irányába mozdítja el a könyvet, az Apám regénye ebben a konstrukcióban kevésbé válik hiteltelenné, csupán a tényfeltárás valóságszerűségét veszíti el. Érdemes ettől függetlenül a regényt a már említett két kötettel (Szilágyi Zsófia, Onder Csaba), esetleg Móricz Zsigmond töredékeiben (talán a Holmiban) elérhető naplójával összeolvasni, hogy a fikcióvá szépített életrajz és a precízen feltárt tényanyag egymásra találhasson.
Az Apám regényének lineáris elbeszélése fikcióként olvasva tulajdonképpen kevéssé figyelemre méltó, legfeljebb a környezetrajz vagy a szerelmi ügyek hozhatják mozgásba a szöveget, bár ez utóbbiak a szemérmes és prűd apa képét vetítik elénk. Nagyon nehéz tehát nem tényregényként kezelni a könyvet, ennél jobban már csak a tényekből kibontakozó szépirodalommal gyűlik meg az olvasó baja. Nincs kielégítő megoldás, talán csak a kritikai szemlélet és az odaadás összjátéka menti meg a befogadó számára Móricz Virág munkáját. Ha valaki egyszerre képes őszintén hinni a szövegnek, ugyanakkor alapvető gyanúval fogadni minden kijelentést, akkor feloldható a téma és a megvalósítás ellentmondása.
Persze, igazságtalan dolog kizárólag az életrajz valóságigényének paradoxonára hivatkozni, hiszen az Apám regénye számtalan olyan epizódot tartalmaz, ami a valóság-fetisisztákon kívül is sokakat érdekelhet. Csakhogy ezek a részletek mind az igazságot mint megingathatatlan lényegiséget hangsúlyozó beszédmódon keresztül jutnak el az érdeklődőhöz, vagyis a kiindulási pontot az izgalmas jelenetek nem befolyásolják. Ettől függetlenül különösen tanulságos a kor politikai-társadalmi eseményeinek a főhősre gyakorolt hatása. Móricz természetesen velejéig harcos kommunistaként jelenik meg a legártatlanabb epizódokban is – ezen hamar túl kell lépni, hogy a sorok között lavírozva egy egészen különös kép alakuljon ki az íróról, amely igencsak különbözik a hivatalos narratívák által felvázolt portrétól. A magyarság jövőjéért aggódó Móricz bámulatosan tájékozott volt bizonyos ügyekben, ám érthetetlen módon vak és süket más problémák esetében. A hitleri Németország veszélyét lánya emlékei szerint pontosan érzékelte, ugyanakkor egy fél sorban képes volt elintézni a numerus clausust. Ez valószínűleg megint csak a cenzúrázott emlékek számlájára írható, de ha összefüggő szövegként akarjuk olvasni a könyvet, muszáj valamennyire megbízni a szerzőben. Ugyanez vonatkozik az életrajz (és ez esetben az életmű) egyik legkényesebb kérdésére is: Móricz Zsigmond magánéletének és a művekből, közleményekből, levelezéséből kirajzolódó erkölcsi szemléletének ellentmondására.
Litkei Erzsébettel ’36-ban a Szabadság-hídon találkozott az író, a lány éppen ugrani készült, Móricz azonban hamar felfedezte a tizenkilenc éves lányban a proletáriátus hiteles képviselőjét, megmentette hát a művei és az utókor számára, és a hídtól a másnapig tartó események azóta sem hagyják nyugodni az életrajzi pajkosságra fogékony irodalmárokat. Móricz Virág marginális figuraként kezeli a később Csibeként emlegetett lányt (konzerválja a szemérmes Móricz klisét), neves kutatók azonban tudni vélik, hogy az író által örökbe fogadott ifjú hölgy nem csak (a Kádár-korszak irodalompolitikáját is uraló) munkáslány, két lábon járó élettapasztalat volt, hanem szerető, szexuális partner is. Itt érdemes tenni egy apró kitérőt, és az eset erkölcsi kérdéseit, valamint Németh László azon megjegyzését, mely szerint a kimagaslóan tehetséges emberek számára a megbocsátás inkább esztétikai, mint etikai természetű, összevetni a kortárs elméleti törekvésekkel. Kíváncsi lennék, hogy miként festene Móricz Zsigmond és Csibe esete feminista szempontból, különös tekintettel a hatalmi pozíciókra és a kánon kérdésére.
Visszatérve a Litkei (később tehát Móricz) Erzsébettel folytatott viszonyra, mindez azért tűnik töredékességében is érdekesnek, mert ebben az epizódban mutatkozik meg tökéletesen a szerző (Móricz Virág) szelekciós szempontjainak érvényesítése. Ha csupán a regényt olvassuk, az író életének utolsó éveit az anyagi gondok ellenére feltételezett komoly, méltóságteljes öregség fogalmaival társítjuk. Ami még akkor is komolyan befolyásolja a Móricz-narratíva kialakulását, ha - mivel sokan bizonyára nem értenének egyet azzal, hogy egy fiatal lánnyal folytatott szexuális viszony a nagyközönségre tartozik – ez az epizód a maga nyersességében ki is marad az életrajzból. A narrátor, vagy szerkesztő szavahihetősége a lényeg ebben az esetben, ami (részben a korábban említett körülmények hatására) alaposan megnehezíti az író életének „olvasását”, hiszen részben regényként vagyunk kénytelenek befogadni a tényanyagot, így viszont az elbeszélő hiteltelensége a szöveg alapvető funkcióját kérdőjelezi meg.
Különös kísérlet ez a könyv az olvasó számára: folyamatosan egyensúlyoznia kell a referenciák és a fikció közt, egy olyan szövegben, ahol a kimondott szó talán csak eufemizmus, talán éppen elrejt valami nem publikus részletet, ahol a hiány sok esetben fontosabb a precízen kifejtett szituációknál, és amelyben mindezek ellenére töménytelen megjegyzés, pótolhatatlan anekdota örökíti meg a magyar irodalom egyik legnevesebb prózaíróját. Nevetséges példányszámoktól az embertelen tempón át a hímsovinizmusig olyan információk Móricz Zsigmondról, amelyek minden elhallgatás ellenére alaposan átrajzolják a klasszikus alkotói portrét.
