J. M. Coetzee Nobel-díjas dél-afrikai író A barbárokra várva című regénye harmadik alkalommal jelent meg magyarul, idén az Atheaneum Kiadó gondozásában. A könyv 1980-ban íródott, nálunk hét évvel később, nem sokkal a rendszerváltás előtt fordították le először. Az utószó kitér a korábbi kiadások hiányosságaira, ám nem csak ezek miatt kerülhette el a népszerűséget itthon a nemzetközileg magasan elismert és olvasott szerző. Hozzájárulhatott Coetzee földrajzi távolsága, a kiadás szerencsétlen időpontja, amikor a magyar olvasóközönség azzal volt elfoglalva, hogy a saját szerzőit végre hivatalosan is nyomtatásban láthatja – elemzi a helyzetet Filippov Gábor, az Atheaneum Kiadó szerkesztője. Vajon miért fontos mégis, hogy 2019-ben újra kísérletet tegyünk A barbárokra várva befogadására?
A Birodalom szélén erődök magasodnak, hogy megvédjék a hátországot a határok közelében élő barbároktól, bennszülöttektől, nomádoktól. Az egyes megnevezések mintha felcserélhetőek lennének – a lényeg, hogy idegenekről van szó, akik a civilizáció ellentétét képviselik, és bármilyen formában veszélyt jelentenek a Birodalom lakóinak békés életére. Egyetlen ember van, aki próbálja újraértelmezni a hivatalosan meghatározott viszonyokat: egy körzeti bíró, aki az egyik helyőrséget felügyeli. Fizikai és lelki utazása akkor kezdődik, amikor a fővárosból egy tiszt érkezik. Feladata a barbárok közelgő támadásának megelőzésére első lépésként felderíteni a jelenlegi állapotokat.
J. M. Coetzee: A barbárokra várva
Fordította: Sebestyén Éva, Athenaeum Kiadó, 2019, 270 oldal, 3999 HUF
Joll ezredest a Polgári Őrség Harmadik Irodája küldte ki, arca kifejezéstelen, és a sötét szobában is napszemüveget visel. Magától értetődő, hogy a bíró átengedi neki az erőd élete feletti rendelkezés jogát. Végignézi a barbár foglyok összeterelését a kaszárnyaudvarra, a szobájából hallja a kínvallatások hangjait, és értesül egy idős ember haláláról. Joll ezredes egy időre elmegy, ahogy végül a barbárokat is elengedik. Az ezredes zavart, és bizonytalanságot hagy maga után a bíró eddigi monoton életében, a távozó foglyok pedig a kínzások során megnyomorított, megvakított lányt, a halott ember lányát.
“Nem kerülne sokba kihajtani őket a sivatagba (esetleg ha előtte élelemmel látnánk el őket, még egyszerűbb lenne), és ásatni velük egy gödröt, amelybe mindannyian belefeküdhetnek (vagy akár mi ásnánk nekik!), és mindörökre eltemetnénk őket, aztán visszajönnénk a falakkal körülvett városba, új célokat tűznénk ki, új döntéseket hoznánk. Ez azonban nem az én módszerem. Egyedül a Birodalom új emberei hisznek az újrakezdésben, abban, hogy tiszta lapokkal új fejezetet nyithatnak [...].”
Ilyen gondolatok nyomasztják a bírót, aki eddig a parti homokban elsüllyedt ősi romok kiásásával és kártyázással töltötte a szabadidejét. Maga sem tudja, miért, a szobájába fogadja az utcán kolduló, sebzett arcú és törött lábú lányt. A vele való furcsa, kérdésekkel teli kapcsolata lesz a bíró viszontagságainak kiindulópontja. A már öregedő, kihívásokat nem tartogató életben megőszült ember a világ hagyományos kategóriáiban gondolkodik, amely szerint vannak bűnösök és ártatlanok. Magát is az utóbbiak közé sorolja, akit Joll gúnyosan az „Egyetlen Igaz Embernek” nevez. Valamit mégis meglát ennek a más szempontból végletesen kettéosztott világnak a működéséből, mikor felismeri, hogy a lányt ő is csak használja, és hogy az erőszakot és a testi vágyat egyetlen hajszál választja csak el egymástól:
“A lány az ágyamban fekszik, de valójában egyáltalán nem magától értetődő, hogy ágy legyen alatta. Bizonyos szempontból úgy viselkedem, mint egy szerető – vetkőztetem, fürdetem, simogatom, mellette alszom –, de ugyanígy akár egy székhez is hozzákötözhetném, és verhetném, az sem lenne kevésbé bensőséges.”
A bíró próbál közelebb kerülni hozzá, és megérteni a helyzetével szembeni közömbösségét, ahogy később, amikor ő maga kerül szorult helyzetbe, próbálja megérteni magában ugyanezt. Mégsem gondolkozik el azon, hogy az erődben lakó civilizált nők miért viselkednek éppen ugyanígy, vagy hogy az áldozatnak gondolt barbárok a földjük védelmében talán maguk is könyörtelenek. A határon élők csak azzal a néhány fogollyal találkoznak, akiket Joll a kaszárnya udvarára hajt. A kép, amit kialakítanak a vélt vagy valós ellenségről, nem a tapasztalaton alapul - hogy mi a jó, és mi a rossz, azt a Birodalom és az eleve adott hierarchikus rendszer határozza meg. Megpróbálni mögé látni, felesleges. A túlélés érdekében egyszerűen alkalmazkodnunk kell hozzá.
Civilizáltnak hisszük magunkat, miközben a barbárok mi magunk vagyunk
Egy unalmas gyarmati városka a hódító civilizáció peremén. Egy nyugdíjazására készülő, jelentéktelen gyarmati hivatalnok katonák, leigázott őslakók és egy letűnt, ősi kultúra kiismerhetetlen romjai között. Eseménytelen napok a Birodalom határvidékén. J. M. Coetzee: A barbárokra várva Fordította: Sebestyén Éva, Athenaeum Kiadó, 2019, 270 oldal, 3999 HUF Ám egyre többen suttogják, hogy a civilizált világ határán túl a vad, barbár törzsek háborúra készülnek.
Coetzee regénye, bár erőteljesen párbeszédet folytat Konsztantinosz Kavafisz azonos című versével, nem a római birodalomban játszódik. Felismerhetjük benne a dél-afrikai apartheid elemeit, a koncentrációs táborok mindennapjait, a modernkori diktatúrák működési elveit. Talán nem véletlen, ha mindez nekünk, a háborúktól mentes, békés késő huszadik században felnőtt magyar embereknek manapság túlságosan is ismerős. A világháborúk szelét nem érezzük a bőrünkön, a kommunizmus mindennapos túlkapásai már vitrinbe zárt történelemnek számítanak. A 21. század globális falujában azonban egyre közelebbről, a modern technikának köszönhetően pedig egyre élesebb nagyításban látjuk például a szíriai polgárháború következményeit, a menekültválságot, az európai terrortámadásokat. Nem csoda, ha azt érezzük, hogy hasonló dolgok velünk személy szerint is bármikor megtörténhetnek. A fenyegetettség érzése pedig gyors és automatikus válaszokat szül. A barbár betörés képzetének folyamatos készültségében élünk, még ha az talán soha nem is jön el.
A regényt olvasva elemi erővel csap arcon a diktatórikus erőszak kreativitása, a két oldalon álló felek közötti határ átléphetetlensége. A fiktív, sematikus térbe helyezett élet, ahol elnyomók és elnyomottak kasztja létezik csupán, és az ingerelárasztásos technika hatására talán megmozdul valami az olvasóban és válaszadásra készteti a saját világával kapcsolatban is: van-e olyan helyzet, ami feljogosít valakit mások gyűlöletére, megkülönböztetésére, bántalmazására?
Szerző: Monostori Andrea
