Dargay Attila méltó utóda

fdave | 2010. március 23. |

A
Tálosi András: Charax 1-2.
In medias res & Moriturus

Igen Katolikus Kult. Egyesület, 2009, 850 Ft.

 

Tálosi András, vagy ahogy többen ismerik, Spuri napjaink fiatal magyar képregényalkotó generációjának egyik legtehetségesebb tagja, aki jellemző módon saját akaraterejéből, saját jogán válhat rengeteg munkával szépen lassan a közeljövő kiemelkedő alkotójává.

Spuri 2008-ban szinte a semmiből robbant be a jelen pillanatban szűk, de egyre növekvő képregényes szférába átgondolt és remekül kivitelezett szerzői képregényével, a Charax első füzetével. Rengeteg akadály torlódhat egy ilyen megjelenés elé, sokan már az ötlet megvalósításánál elbuknak, ő viszont nem hagyta magát, és egyből egy nagyobb lélegzetű, folytatásos történetbe kezdett, mely ennek esetleges hátulütői ellenére rendkívül szimpatikus próbálkozás. Tálosi András netes tevékenykedései alapján rendkívül fogékony nemcsak a képregény műfajára, hanem a hozzá talán legközelebb álló animációra is. Kinyitva a füzeteit képtelenség is másra gondolni, figurái szinte kiáltanak az animálásuk után: Spuri bevallottan imádja a rajzfilmeket, éppen ezért külön öröm, hogy a képregény médiumát (is) választotta.

A Charax hősei állatok. Óhatatlanul is felvetődik a magyar hőskorszak teremtményeinek emléke, Dargay Attila Vukja, a Macskafogó és még sorolhatnám. Nem véletlenül írtam pont e két alkotást, bizonyos értelemben az ezekben látható megoldásokból áll össze Spuri képregénye is.

A Charax egyszerre krimi és vígjáték. Az In medias res című nyitófüzet az elrabolt madárfiókák ügye körül bonyolódik, ez pedig nyomozóstul és jól megtervezett, összehangolt akcióstul a feje tetejére állítja a békés erdei életet. A főbb szereplőket Spuri mesteri mellékszereplőkkel vette körül: Szimat nyomozó egy-egy szimpatikusan markáns, azaz szűkszavúan agresszív megmozdulása viszi a prímet, a versenyben csak alig maradnak le az olyan zseniális nevű karakterek, mint az idős, ezért kicsit megzavarodott Mekegi doktor, vagy akár a királypárti Nedoromby Miguel. A folytatásban aztán a fiókarablás csak a legkisebb rossz lesz, amivel az erdő ártatlan, vagy nem éppen ártatlan lényeinek szembesülnie kell. Az összeesküvés magasra ér, fenyegetések válnak mindennapossá, az „emberkereskedelem” és a csempészet virágzik, mindezt pedig egy égi kő ijesztő közeledése koronázza meg.

A Charax-ban szereplő állatok egész univerzumot alkotnak. Bár a történet legnagyobb része a hosszú-völgyi erdőben játszódik, a városban uralkodó király, illetve az ugyancsak városi kopó, Szimat felügyelő gondoskodik a lehetőségek szélesítéséről. Szimat felügyelő egyébként kulcsfigura, a korai film noir-okból előlépő nyomozó, kifejező módon egy farkas, aki hanyagul tartja szájában a cigarettát, félszegen beszél, és ha hiányzik is az igazi femme fatale, keveredik ő bajba eleget. Spuri különböző zsánerekből gyúrta össze művét, kétségtelenül markáns a noir jelenléte, de a csendes erdei világba beszökik a fantasy is, némi apokalipszist váró paranoiával fűszerezve.

Ebben a műben egyébként pont az a zseniális, hogy csak első látásra gyerekképregény. A rajzok a legtisztább gyermeklelket tükröző egyszerű, tiszta vonalas alkotások, többnyire azonnal felismerhető karakterekkel, akik közül a már említett Szimat nyomozó mellett a szerző nevét bitorló Spuri, a csiga, illetve a Tappancs nevezetű nyúl tűnik ki legjobban. Ám a rajzokon túljutva a Charax egy szövevényes, összeesküvésektől és gaztettektől hemzsegő történet, amely nem adja túl könnyen magát. Főleg a folytatásban szélesedik ki annyira a látóterünk, hogy az már egész emberes odafigyelést igényel, a rengeteg szereplő és megkezdett szál vezetése, de követése sem egyszerű dolog. Éppen ezért ha mindent egybeveszünk, egy remekül megrajzolt, egyszerű nyelven megírt ártalmatlan mű abból a fajtából, ami az esetleges veszélyesebb fordulatok ellenére is megmarad annak, aminek Spuri vélhetően mindig is akarta: történetközpontú, korhatár nélkül élvezhető képregény. Utóbbit főként maga a történet komplexitása indokolja, ami már egy sokkalta érettebb olvasóközönséget is megcéloz. A civilizált erdővel, és a zsánerkeveréssel is erre játszik rá az alkotó.

Az In medias Res című füzetet tavaly ősszel a Moriturus című, még vaskosabb folytatás követte. Spuri olyannyira elmerült a képregénnyel történő mesélés lehetőségeiben, hogy az ügyes kezdést egy jóval „nehezebb” történetszövéssel fejelte meg. Míg megmaradt mindaz a báj és biztos kézben tartott mesélés, ami a nyitányt jellemezte, ez a füzet még képregényesebb lett. Tálosi András már érti és teljes mértékben érzi is a műfaj korlátait, egyszerre mindig csak annyit próbál meglépni, amennyit az oldal, vagy a mi befogadóképességünk elbír. Az oldalfelosztásokat eddig is rugalmasan kezelte, de rengeteg amerikai képregényes eszközzel él, ide értve a splash page-nek nevezett, egész oldalas paneleket, melyek legjobb esetben valami fontos momentum kiemelésére szolgálnak, mindezt méretükkel is érzékeltetve, illetve nem utolsó sorban vizuális csemegék. A francia képregényekből is merítkezik: a Titeuf-höz hasonló egészoldalas stripek a Charaxban történetmesélő funkcióval bírnak. Ezek a csattanóval végződő kis poénok kissé megakasztják a befogadás ritmusát, sokkal fontosabb ennél viszont, hogy elkerülik a folyamatos jelenetváltásokból eredő esetleges unalmasságot. Akár önmagukban is megállnák a helyüket, de a történetbe illesztve annak szerves részévé váltak. Az In medias res-ben is találkozhattunk ilyennel, de a folyamatos kísérletezgetésnek hála a Moriturusban már tényleg gördülékenyen simulnak bele a Charax szövevényes históriájába.

A kezdeti tapogatózás után a szélesebb közönség felé való nyitást a képregény döntő többségben a történetével érheti el. Mivel kis hazánkban létezik már valamilyen szinten a nyugati minta alapján értett képregénykultúra, így a Charax-ot érdemesebb a hasonló kiadványokkal összefüggésben is megvizsgálni. A 2009-es év meglepően gazdag volt kis példányszámú, ám annál értékesebb szerzői képregényben, melyek alkotói nem titkoltan igyekeznek némi ismertséget szerezni. Ennek a paradoxonnak (nincs pénz, ezért alacsony példányszámban, saját maguk nyomják az alkotók a képregényeiket, ám a kis példányszám miatt nem is lesz ismertség, amiből pénz származhatna, és így tovább) a taglalásába nem érdemes belemenni, szerencsére mindenki teszi a dolgát.