A-
Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.
Európa Könyvkiadó, 292 oldal, 2012, 2349 HUF.
Szécsi Noémi kislánya kezdi falni a könyveket, gondolom, mivel az írónő elővette a „gyerekem van, meséket írok neki" módszert, amit olyan sok író tett már meg előtte, ki sikeresen, ki kevésbé. Szécsi Noémi esetében örülhetünk a dolognak, az ugyanis eddig is nyilvánvaló volt, hogy a fiatal írógeneráció egyik legtehetségesebbjeként élvezettel és bátran próbál ki új stílusokat. Van, amit remekül valósít meg, kibővítve és újra gondolva a műfaj szabályait-, mint például a misztikus-romantikus történelmi kalandregény (Nyughatatlanok), vagy a vámpírregény műfaja (Finnugor vámpír), - van amit kevésbé – gondoljunk csak az Utolsó kentaur széteső anarchista-neopunk-kortárs regényféleségére. Azt azonban örömmel jelenthetem, hogy a gyermekregény kifejezetten jól áll neki.
A Mandragóra utca 7-ben lakó két kislány, Ida és Tamara a fővárosi gyerekek teljesen mindennapi problémáival küzdenek, ami számukra (nyilván) az egész világot jelenti. Ida édesapja külföldön dolgozik, a túlhajszolt, fáradt édesanya körül pedig megjelenik egy udvarló, akit a Halloween-party után a gyanakvó és féltékeny kislányképzelet azonnal lidérces vonásokkal és lúdlábakkal lát el. Tamara szüleinek segítségre van szüksége a háztartás körül, és egy valódi házitündér jelentkezik- hiszen hogyan végezhetne azzal a rengeteg munkával néhány óra alatt, úgy, hogy a híres-neves sütemények elkészítése is beleférjen az idejébe? Feltűnik a ház körül egy titokzatos és fensőbbséges kémkutya is, a földszinti üres lakásról pedig kiderül, hogy nem is lakatlan, csak az ott titokban élő Dédi szeretné kikerülni a közös költség és rezsiszámlák fizetését.
Egy idő után persze színt vall az író, és az olvasóinak és szereplőinek is egyaránt megengedi, hogy a közösen felépített, vicces és kalandokkal teli fantáziavilágot igazinak láthassa. A pincében valóban boszorkánygyűlést tartanak, és Valternek valóban éjfekete szándékai vannak, és a folyton pirosat mutató közlekedési lámpa valóban el van átkozva... Az általában idősebb kamaszoknak írt boszorkányos, misztikus kalandregényekkel ellentétben azonban a Mandragóra utcai barátnőknek nem a világot, az univerzumot kell megmenteniük, és szigorúan véve nem is a „Jóért" küzdenek: hanem saját, túlságosan is modern, 21.századi, darabokra forgácsolódott életük széthullása ellen.
Szécsi Noémi regényében az a szívszorító, hogy a felnőttek a legjobb szándék ellenére sem képesek kézben tartani a saját sorsukat; az pedig, hogy a gyerekeikre is figyeljenek, szinte lehetetlennek tűnik: a gyerekek önkéntelenül is a védelmező szülő pozíciójába kényszerülnek, ezt az egyensúlyvesztést pedig csak és kizárólag jó nagy adag titokzatossággal, mágiával (és mágikus eredetű csokoládétortával) lehet orvosolni.
A regény olyan remekül megírt, hogy egyetlen hibát találtam csak benne: a hosszát. Tudom, hogy a közvélekedés szerint „ezek a mai fiatalok" már nem olvasnak olyan könnyedén és szívesen, mint amikor még nem volt internet meg okostelefon, de amúgy ez hülyeség, tessék csak megnézni a Harry Pottert, a Trónok Harcát, vagy a Twilight egyes darabjait, a vonatkozó kötetekkel agyon lehetne ütni egy-egy kisebb állatot. És nem fogadom el kifogásként azt sem, hogy a történet folytatódni fog- valahogy mégis rövid, túl rövid. Persze ott vannak P. Szathmáry István remek rajzai (ezt most azért írom ide, nehogy elfeledkezzek a zsenialitásukról, csak azért, mert a kivételesen remek szöveget dícsérem), de egy kicsit erőteljesebb, jobban kifejtett, vastagabb, zsírosabb történet belefért volna nem csak Szécsi Noémi írói kvalitásaiba, hanem az olvasók befogadóképességébe is.
