A
Neil Gaiman – Terry Pratchett: Elveszett próféciák
ford.: Horváth NorbertAgave, 2010, 313 oldal, 2980 Ft
A szerzőpáros mesés Apokalipszis-víziójában minden oldalra jut poén, a regény viszont egy ponton sem válik öncélú marháskodássá. Jól felépített, kerek egész. Mintha egy tizenegy éves kisgyerek szemével próbálnánk értelmezni a világ – ebben a korban – kacifántos történéseit és zűrzavaros állapotát, csupán az a bökkenő, hogy a creative imagination kétes hatalma ezúttal egy valódi ördögfióka elméjéből származik.
A regényvilág három közegbe enged betekintést: a földünkön éldegélő antropomorf angyali és démoni erők, valamint az őket hajkurászó jöttmentek mellett a tadfieldi kölyökbanda mindennapjai is megelevenednek, bár a kertvárosi nyuggerek által a pokolba kívánt Ők nem is sejtik, hogy vezetőjük, Adam kezében akár a katari égimeszelők is játékkockákká válhatnak. Számára a világ a gyerekszoba szőnyegén terül el. Gaiman és Pratchett láthatóan jól összedolgozták ötleteiket, az eredetileg 1990-ben Good Omens címmel megjelent regényben minden a helyén van, az egyes epizódok és a végkifejlet is konzekvensen illeszkednek bele a szerzők bizarr látomásába.
A sztorit két remek ötlet vezérli. Az egyik szerint a jó és rossz oldal közötti egyezségnek köszönhetően járkálhat világunkban Crowley (aki azelőtt kígyó képében gondoskodott arról, hogy az első emberpár íziben szemérmes pincsikutyává váljon, a folytatás ismert), illetve Azirafael, az angyal. Crowley kezéből csak a fekete bőrönd hiányzik, de a segge alá tolt Bentley, a napszemüveg, és a kifogástalan külső így is egy maffiózó benyomását kelti. Azirafael inkább egy jól fésült brókerre hajaz, ugyanakkor mániákus antikvárius, pazar gyűjteményében a középkor kakaótól végigöntött Bibliáitól a nyomdahibás termékeken át minden ritkaság megtalálható. A két ügynök megpróbálja saját felettese utasításait követve bomlasztani vagy javítani az emberiséget, de régi ismeretségükre tekintettel gyakran vedelnek együtt Azirafael könyvesboltjának hátsó raktárában, és közben együtt idézik fel a közösen eltöltött évezredek mulatságos kalandjait. A másik ötlet egy Agnes Nutter nevű boszorkány próféciájának történetbe helyezése: Agnes könyvéből sajna nem válhatott korabeli bestseller, hiszen annyira pontosan jövendölte meg az eseményeket – legalábbis a filológus ősök szövegmagyarázatai szerint –, hogy senki nem volt rá kíváncsi.
Na és akkor itt jön a képbe az Apokalipszis, ami ugye elkerülhetetlen, amint ezt mindenféle szent könyvek és apokrif iratok bizonyítják. A felsőbb hatalmak biztosra mentek: jó előre gondoskodtak arról, hogy az Antikrisztus a Föld nevű bolygón az emberek között eltöltött x év után pusztítsa el az egész kócerájt. A fránya véletlenek azonban úgy hozták, hogy az Antikrisztus egy szimpla kópévá cseperedett, ezzel tudattalanul megfricskázva patás faterját. Ami azonban írva vagyon, annak be kell következnie, így az Apokalipszis tulajdonképpeni generálisai elindulnak motorjaikon, hogy földi helytartójuk elé járuljanak, miközben újkori boszorkányok és boszorkányvadászok ugyanőt keresik, kiegészülve egy szellemlátó kéjhölggyel, és egyéb vicces tagokkal.
A szöveg gördülékeny, a fordítás ahol kell, jól magyarít, leszámítva egy-két bakit (a Bársony Földalatti kissé meredeken hangzik, ugyanakkor tudtommal le lehet írni azt, hogy „Kék Mauritius”, talán nem csak a filatelisták értenék meg). A könyvet röpke egy nap alatt befaltam, ugyanakkor erre buzdítanám azokat a hozzám hasonlókat is, akik még nem nyertek bepillantást Gaiman és/vagy Pratchett fantasztikus szövegeibe. Akiknek meg ez már megvolt, azoknak az Elveszett próféciák (is) alap.
