A cikk első részében azt taglaltuk, hogy indult be a újra nagy Watchmen-üzlet, és miért, most azt nézzük meg, hogy milyen eredménnyel. Azt senki nem tagadhatja, hogy a DC patinás alkotógárdát állított rá az előzmények piacra dobására, de van, hogy ez sem elég. Hiába a tehetségek, a sztoriknak sokszor izzadságszaguk van, érződik rajtuk, hogy kényszerből írták meg őket, hogy nem "van egy remek öltetem" felkiáltással, hanem "ki kell találnom valamit" fejvakargatással, nyomás alatt születtek.
Az elsőként megjelent cím a Minutemen volt, amit Darwyn Cooke ír és rajzol – kevesen vitatnák, hogy Cooke a mai amerikai képregény egyik legtehetségesebb, legegyedibb és legkreatívabb rajzolója, de azt ő maga is elismeri, hogy íróként már nem olyan rátermett. Ez a minisorozat is elsősorban a képi világa miatt érdekes. Cooke, amennyire lehet, igyekszik átvenni a Watchmenből Dave Gibbons szerkezeti, oldalkompozíciós megoldásait, kezdve az oldalanként általában három képsortól (illetve a soronkénti három képkockától) az olyan vizuális motívumokig, formákig, amik a panelről-panelre változó jelenetek ellenére is megmaradnak, biztosítva a folyamatosságot (pl. egy kör alakú tárgy – egy golyó, tojássárgája vagy egy nagy „O” betű – a képek középpontjában). Ilyen szempontból a Minutemen passzol a leginkább a Watchmenhez, Cooke Gibbonsnál rajzfilmesebb, „naivabb” rajzstílusa pedig pont jól jön a ’40-es évek még ártatlanabb, ártalmatlanabb szuperhősvilágához.
Van az egésznek egyfajta sajátos, szimpatikus bája, annak ellenére, hogy egyébként komoly hangvételt üt meg, és esze ágában sincs kikacsintgatni az olvasóra (akárcsak a szerző DC: The New Frontier című műve). Történetileg azonban a sorozat korántsem kiemelkedő: a képregény (két rész után) a címbeli csapat megalakulásáról szól, arról, ahogy tagjai próbálják elfogadtatni magukat a külvilággal és egymással, és gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy íróként Cooke valóban messze nem olyan ügyes történetmesélő, mint rajzolóként. Túl sok a szöveg, dialógus és narráció egyaránt, a sorozat szinte megfullad a szavakban, olyan hatást kelt, mint egy történelemtankönyv, ami túl sokat akar elmondani túl rövid idő alatt, és a kontextusba helyezés oltárán feláldoz minden apró részletet és réteget.
Cooke másik Before Watchmen sorozata a Silk Spectre, amiből viszont már csak íróként vette ki a részét. Dr. Manhattan barátnőjének előélete afféle „csajos” szuperhősképregény: a középpontban a tinédzser Laurie felnőtté válásának folyamata, az anyjától való elszakadása, és az első szerelem megtapasztalása áll – mindezt belemosva a ’60-as évek hippikultúrájába, megkavarva egy kis agymosó droggal, és a mögötte álló bűnszövetkezettel. Mint vidám, színes, hangulatos karakterdarab, a Silk Spectre élvezetes, még ha nem is szolgál semmilyen maradandó élménnyel, viszont az összes előzmény közül ennek az atmoszférája üt el a legjobban a Watchmenétől – de mivel ez a képregény egy egészen más korszakban játszódik, és mivel Cooke nagyon jól használja ki annak a kornak a jellegzetességeit, ez nem különösebben zavaró. Sőt, annak részletezése, hogy a főhősnő hogy jutott el az anyja és az általa képviselt szuperhősélet elleni lázadástól mindennek az elfogadásáig, még akár nagyon jól is elsülhet– Selyem Kísértet karakterének előéletében a Watchmen bőven hagyott mozgásteret, bár azt még nagyon nem érzem, hogy kevesebb lenne a mitológia enélkül a képregény nélkül. Ami a képi világot illeti, Amanda Conner rajzai szépek (plusz a háromszor hármas oldalszerkezet még következetesebben vonul végig itt, mint a Minutemenben), de a színezés egy kicsit túl művi, főleg a ’60-as évek kontextusában.
A legnagyobb bizodalmam a Comedian minisorozatban volt – egyrészt a karakter, másrészt az író, Brian Azzarello miatt – és sajnos ez bizonyult a legnagyobb csalódásnak. Azzarello végigveszi a legunalmasabb sablonokat, amik az olvasónak a Komédiással kapcsolatban eszébe juthatnak, ha elolvassa az eredeti művet, de soha, egy pillanatig nem sikerül neki felvillantani a szivarral dekorált vigyor és a százlövetű mögötti embert. Az első rész főleg a főszereplő politikai kapcsolatairól szól, egész pontosan a Kennedy-klánhoz fűződő viszonyáról (ezzel a képregény ellentmond a filmadaptációnak, ami szerint a Komédiás maga öli meg JFK-t), és némi barátok és hírességek közti intrikáról, a második pedig a vietnámi háború kezdetéről. Ez utóbbi aspektusa olyan a mininek, mint bármelyik másik háborús akicó: egy kis lövöldözés itt, egy kis keménykedés ott.
Nincs benne egy grammnyi eredetiség, sem egy legalább nagyjából érdekes karaktermomentum – Moloch és a főszereplő sajátosan ambivalens kapcsolata esetleg lehetne ilyen, de egyelőre az is csak félkész ötlet szintjén van jelen. És különben is, egyáltalán nem biztos, hogy jó húzás, ha ebből egyfajta magyarázat lesz arra, hogy a Watchmenben a Komédiás miért pont Molochot keresi fel, amikor tudomást szerez Ozymandias tervéről. Mert ezt nem kell magyarázni, hisz tudjuk jól, miért: nem azért, mert a két karakter kapcsolata több volt az évtizedes ellenségeskedésnél, hanem mert a Komédiásnak nem volt az életében senki más. És ha Azzarello ebbe többet lát bele, akkor nem érti Moore szándékait. J. G. Jones lendületes, realisztikus rajzaira ugyan nem lehet komolyabb panasz, de az is tény, hogy meg sem próbál strukturális, kompozíciós szempontból valami olyat alkotni, ami rímel az eredetire. Ha a Minutement fellapozod, azonnal leesik, hogy köze van a Watchmenhez. Ha a Comediant lapozod fel, csak egy képregényt látsz a sok közül.
Azzarello másik sorozata (Lee Bermejóval, akivel már a Joker graphic novelen is együtt dolgozott 2008-ban), a Rorschach, még rosszabb, pedig egész jól indul: jó a karakter sajátos narrációja, jók, a szereplőre (és az íróra) jellemzőek a helyszínek (peep show-t üzemeltető lebuj, csatornarendszer). De ahogy fogynak az oldalak, az egész egyre jobban hasonlít egy tetszőleges szuperhőscomicra az átlagnál brutálisabbak és sötétebbek közül. A sztori pofátlanul egyszerű: Rorschach kiveri egy dílerből egy nagy drogterjesztő banda földalatti tartózkodási helyét, odamegy igazságot osztani, de egy kellemetlen fordulat következtében ő húzza a rövidebbet, és majdnem otthagyja a fogát. Azért csak „majdnem”, mert az áll a forgatókönyvben. A bandavezér megparancsolja a legényeinek, hogy öljék meg Rorschachot, mire összeverik, és otthagyják. De hősünk pár perc múlva már vicsorogva mászik ki a csatornából, fájdalomcsillapítót rágcsál, és bosszút forral – cliffhangernek még kapunk egy irritálóan sablonos szuperhősös pózolást is. Rettenetesen amatőr az egész, rossz látni, hogy Azzarello milyen mélyre süllyedt. Nincs a képregényben semmi, ami akár csak egy kicsit is érdekes, izgalmas és olvasásra ingerlő volna. Még maga Rorschach sem: az első szám alapján bárki lehetne a fő- és címszereplő, Megtorló, Batman, Joe Smith vagy Pisti a szomszédból, nem számít. J. M. Straczynski sokkal jobban írja a karaktert a saját Nite Owl sorozatában, pedig ott csak mellékszereplő.
És ha már szóba került az Éjjeli Bagoly, trükkös karakter lehetett: Moore-nál azért volt érdekes, mert kissé kiöregedve, kissé elhízva és elpuhulva, szomorú tükörképe, afféle melankolikus kritikája volt a klasszikus szuperhősnek. Egy előtörténet esetében azonban óhatatlanul abba az időszakba ugrunk vissza, amikor még ereje teljében, pályafutása csúcsán volt – vagyis amikor egy átlag jelmezes igazságosztó volt. Mit lehet kezdeni egy ilyen figurával a Watchmen kontextusában, cinikus, gúnyos, ironikus hozzáállás nélkül? Főleg, hogy az olvasó szinte képtelen nem Batmanre asszociálni róla (maszkos, földalatti bázissal rendelkező, kütyüket használó hős, aki úgy jön rá az első Éjjeli Bagoly kilétére, ahogy a harmadik Robin Batmanére). Szerencsére J. M. Straczynski tisztában van ezekkel a problémákkal. Ezért, hogy érdekessé tegye a főhősét, minden részben másvalakin keresztül definiálja. Az elsőben Hollis Mason, az eredeti Bagoly, a másodikban Rorschach képviseli azt a szempontot, ami némileg árnyalja a karakterét – a harmadikban pedig úgy tűnik, egy nő, egy domina tölti majd be ezt a szerepet. Straczynski jó történetmesélő, ezt mindig is tudtuk, úgyhogy a Nite Owl élvezetes olvasmány, és képileg, szerkezetileg is passzol a Watchmenhez (Andy Kukbert nyers, sötét hangulatú rajzstílusa itt nagyon jól jön). Hogy mivel gazdagítja az eredeti világát és a karaktereit, az azonban még ehelyütt is rejtély.
Straczynskinál maradva, ő írja a Doctor Manhattant is, ami még a Nite Owlnál is keményebb dió lehetett. Moore annak idején az ő háttértörténetét dolgozta ki a legalaposabban, nagyon kevés mozgásteret hagyva egy előzményhez, és ez meg is látszik a minisorozat első számán. Megint a Marson vagyunk, a Watchmen eseményei alatt, ahol a címszereplő létezése értelmén filozofál. Felidézi balesetét, gyerekkorát, kapcsolatát barátnőivel, és több jelenetet, amit az eredeti képregényben láthattunk. A kérdés csak az, hogy mireföl? Az egész „Schrödinger macskája” paradoxonra épített sztori erőltetettnek tűnik, és mintha ellentmondana a Watchmen azon tézisének, hogy minden eleve elrendeltetett, és még Dr. Manhattan, aki egyszerre, egyben látja a múltat, a jelent és a jövőt, sem képes változtatni a dolgok menetén. Ez önmagában elég problematikus, de még nagyobb baj az, ahogy Straczynski a karaktert írja. Míg Moore-nál Jon Osterman egy átlagember volt, aki balesete után lassan, fokozatosan veszítette el emberségét és kapcsolatát a halandó világgal, itt már balesete előtt is egy teljesen bezárkózott, szociális kapcsolatokra alig-alig képes különc, aki az órák megszállottja (még az általa később kreált óriási marsi óra is felbukkan, egy gyerekkorában kapott ajándék formájában – Straczynski sem képes megállni, hogy mindent túlmagyarázzon). Semmi gond: elvégre csak a lényeg veszik el. És nem látni, hogy némi öncélú, okoskodó filozofáláson túl (Straczynskit soha életemben nem untam még ennyire – legfeljebb amikor Supermant írt) az egész bárhová vezetne. Adam Hughes képei szépek, kifejezőek és szerkezetileg is rendben vannak, de a tetszetős külső édeskevés valamihez, ami a Watchmen nevet viseli magán.
És végül itt az Ozymandias, ami az egész, eleve nem valami magas színvonalú Before Watchmen szégyenfoltja. Moore remekművének briliáns főgonosza nem az a karakter, ami igényli, hogy szétszedjék a múltját, és minden egyes darabját jó alaposan megvizsgálják – márpedig Len Wein pont ezt csinálja. Olyan ez, mint Thomas Harris gyalázatos Hannibal ébredése című regénye (vagy ha képregényes példa kell, akkor ott van az Amerika Kapitány főellenségének az ifjúságát bemutató Red Skull: Incarnate): kíméletlenül, megállás nélkül zúdítja ránk az információáradatot, ami az eredetileg nagyszerűen megírt karaktert nem hogy nem teszi érdekesebbé, de két kézzel vesz el a misztikumából, és a múltját egy tipikus, unalmas szuperhőseredetté degradálja. Halott szülők, meggyilkolt barátnő, bosszú, mint motívum – pipa. Brutális osztálytársak, mindennapi megaláztatások, harcművészet kitanulása, osztálytársak hülyére verése – pipa. Önfelfedező világkörüli út – pipa. És az egyébként veterán Wein itt csapnivaló mesélőnek bizonyul. Ahogy a Minutemen, ez a képregény is fuldoklik a prózában, de ez ráadásul 80%-ban ugyanazt írja le szavakkal, amit a képekből egyébként is megtudunk. A szereplők saját tetteiket kommentálják, vagy éppen hangosan kijelentik – miközben egyedül vannak – hogy valami zajt hallanak a hátuk mögül. Az ilyesmi pedig minimum 20-25 éve nem divat már. Jae Lee rajzai ugyan gyönyörűek, ahhoz kétség nem fér, más kérdés, hogy az eredeti Watchmen képi világától épp olyan erősen elütnek, mint a többi jelenleg futó előzményétől.
A lényeg - legalábbis a DC szempontjából - hogy mindezzel a Watchmen kinőtte magát egy nagy franchise-zá, és alkalmassá vált a tömegtermelésre, mindenféle előzményekre/folytatásokra/spin-offokra. Novemberben már indul is az új, kétrészes minisorozat, a Moloch - J. M. Straczynski írja, Eduardo Rsso rajzolja. És ki tudja, hol a vége, vagy hogy lesz-e vége egyáltalán? Ha ez így megy tovább, megérjük még a gyerekbarát Komédiást is.
