Befagyott nyílászáró

A-
Dragan Velikić: Orosz ablak

ford.: Bognár Antal, Budapest, Geopen kiadó, 2009, 314 oldal, 2990 Ft

 

„Ravaszul megszerkesztett fejlődésregény” – olvasható a könyv hátsó borítóján. A kijelentés első felével egyetértek, sőt, annyira ravasz a szöveg, hogy nem árt egy-két fejezetért újra kézbe venni a könyvet az olvasás után, hogy kitisztuljon a kép. Ugyebár, a remekművek azonnali újraolvasást követelnek. Velikić nyolcadik, NIN-díjas, sok nyelvre átültetett regénye pikáns remekmű, de ha köze van a fejlődésregényhez, akkor ez a kapcsolat éppen az ironikus kifigurázásban, a műfaj modernkori megvalósíthatatlanságának demonstrálásában rejlik. Rudi Stupar, a regény tulajdonképpeni főhőse egy pikareszk regény „díszletei” között próbálja bejósolni a szétfolyó jövőt, de egyúttal önvizsgálata során az el-eltünedező múltbéli eseményeket is rekonstruálni szeretné. Anamnézise azonban halálra van ítélve. Olyan ez, mintha valaki nyitogatni akarná a regény egyik vezérmotívumaként kezelt fortocskát, az orosz „ablakocskát”, pedig kint mínusz negyven fok van. Ilyenkor befagynak a nyílászárók.

Részlet a könyvből itt >>>>

Rudi a regény során mindvégig önmagát keresi. A számos helyszín, amelyet utazása során érint vagy alaposan megismer, illetve a számtalan barátnő, akikkel hosszabb-rövidebb ideig látogatja az aktuális hálóhelyiséget, egyszerre gátolják és segítik a cél megvalósítását, hiszen a szétaprózódás mellett minden egyes élmény nyomot hagy Rudi folyamatosan újraíródó emlékeztében, ezáltal segítve szövegünk mindhamarabbi megíródását. Az más kérdés, hogy a regény szövege rendkívül heterogén, vázlatok, skiccek, egy tudatfolyamhoz hasonló magnófelvétel jegyzete, valamint egy utazás során vásárolt regény szolgálnak vendégszövegekként a Velikić és az olvasó közötti interakció során, amelyet nyugodtan tekinthetünk egy pszichoterápia során megvalósuló beszélgetésnek is. Ritkán kell csak kérdeznünk, a szövegben rejlik a válasz minden kérdésre. Az Orosz ablak olyan, akár egy dokumentumregény, még ha a fikciós közeg ki is zárja a tényszerűséget.

Persze Rudi életállomásai nem nélkülözik az egyértelmű referenciákat, hiszen hősünk az otthoni katonai behívó elől szökik meg Budapestre, hogy aztán a Belváros egyes pontjain kalandozva értesüljön a hazájában történtekről. Velikić maga is nagyon szereti Budapestet, így nem csoda, hogy a regény helyrajza rendkívül szakszerű és pontos, ahogyan annak leírása is plasztikus, hogyan lepték el a szerbek a magyar fővárost, hogyan lett Budapest a szerb Casablanca. Legalábbis egy időre. Rudi otthon színésznek tanult, majd a sikertelen színművészetis felvételi után apróhirdetés útján kerekesszékben ülő emberek gondozója lett, ezt követte a rendszertelen fordító-meló Budapesten, majd a kirakatbábuk rendezgetése Münchenben, végül a hullamosás Hamburgban. A meglehetősen bizarr munkahelyek tapasztalatát a regényben nagyon jól ellensúlyozzák a csábító szerepében „eljátszott” kalandok: szerb, magyar és észt lányok mellett számtalan örömlány neve szerepelhetne Rudi nem létező listáján.

Az Orosz ablak cselekménye az utazásra épül, de Rudi európai kalandtúrája mellett sokkal nagyobb nyomatékot kap a belső utazás, a sokszor tudatfolyamba torkolló emlékezés. Bár a regény utolsó harmadában található jegyzetlapok felfednek egyet s mást a férfi gyermekkorának, ezen belül is szülei kapcsolatának részleteiről, a főhős jelenkori történetével kapcsolatban az olvasó nem élhet meg hasonlót. A hamburgi pályaudvaron vett Láthatatlan világ című regény szolgáltathatna valami katarzisközeli élményt Rudi számára, amennyiben „elolvasódna” vagy „értelmeződne”, de ez ebben a befejezés vagy zárlat illúzióját a végtelenségig lebegtető regényben nem történhet meg. Ha lehet némi kritikám a regénnyel kapcsolatban, azt mondanám, hogy a szöveg fokozódó „sűrűsége” miatt a záróetap kissé elnagyoltnak tűnik. (Bár lehet, hogy csak a telhetetlen olvasó beszél belőlem: ezt a regényt még évekig olvastam volna.)

Rudi sokat beszél, de nem magyaráz. Talán így lehetne leegyszerűsíteni Velikić regényének narrációját, amely összességében inkább a múlt század első felének nagyregényeit idézi meg, de a stílus és a történetmondás egyáltalán nem tekinthető modorosnak vagy elcsépeltnek. Ellenkezőleg: a hivatalos műfaji megjelölése szerint ’omnibuszregény’ nagyon is újszerű, még ha nem is a fordulatok vagy az izgalmak dominálnak benne, hanem a szinte tapintható lélekrajz és az idegenségtapasztalat érdekfeszítő bemutatása, körüljárása. Mindez pedig, ahogy már volt róla szó, „ravaszul megszerkesztve”. Igazi csemege!