Amosz Oz: Rímek életre, halálra
Ford.: Stöckl Judit, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010, 120 oldal, 2200 HUF
Bevallom, most találkozom először Amosz Oz izraeli íróval. A Rímek életre, halálra című kisregénye nagyszerű önreflektív próza, ahol a szerző valóság és fikció egymásba játszásával szórakoztatja olvasóját. Már akinek ez szórakoztató, nekem mindenesetre az.
A kisregény elbeszélője egy író, még akár Oz maga is lehetne, illetve a magáról mintázott figura, aki egy felolvasóesten vesz részt és miközben átvészeli a sokunk számára ismert kultúrházas irodalmi esték néhol unalmas, máskor kínos pillanatait, ahogy egy igazi írótól várható, fejben máris dolgozni kezd. Figyeli a közönséget, a pódiumon előadó irodalomtudóst, a felolvasó hölgyet és beindul a képzelete. Jellemvonásokat, élettörténeteket sző az alakjukhoz, majd pedig ő maga is belép a történetükbe.
Oz bravúrja, hogy nem lehet megállapítani, hol ér véget a regénybeli valóság és honnan folytatódik a képzelet. A történet szerint az elbeszélő az irodalmi est előtt, már egy kávéházban játékba kezd a pincérnő alakjával, később pedig a közönsége soraiból teremt rendkívül érdekes szereplőket. Azután beszélgetni kezd a felolvasó hölggyel, intim sétát tesznek az éjszakában, majd hajnalban visszatér a magányos lány lakására és szenvedélyes szeretkezésbe kezdenek. De azt nem tudhatjuk, hol van az a pont, ahol már nem a szövegben ábrázolt valóságot látjuk, hanem a szerzői fantáziát.
Épp ez a kötet lényege. A Rímek életre, halálra, azt a homályzónát, a valódi világ és a szerzői képzelet határát járja be, ahol már egyáltalán nem érvényesek ezek a fogalmak. Az írói szellem működése képeződik le, miközben két fontos problémára is választ ad. Egyrészt azokat a kötet elején felsorakoztatott kérdéseket válaszolja meg, melyeket általában feltesznek az efféle irodalmi eseményekre meghívott alkotóknak. Megmutatja, hogy az író nem pusztán elérendő művészi célok érdekében dolgozik, hanem egyszerűen így működik a tudata. Figyeli az embereket és a világot, majd pedig mindebből egy új valóságot hoz létre. Ezzel egyidejűleg az irodalomtudós szakmai értekezése is ironikus megvilágításba kerül, hiszen a tudomány sok mindent tud és elmond az irodalomról, de a regényben megjelenő tudatállapotról, szerepéből és nézőpontjából adódóan ma sem képes mondani érvényeset.
A szöveg másrészt arra is nagyszerű bizonyíték, hogy az írói tudat néha sokkal gazdagabb a valóságnál. Mert miközben filmszerűen, vagy még inkább egy zeneműre emlékeztető szerkezetben és hangvételben beavat minket a fikció megalkotásába, olyan történetelemeket, belső és külső világokat teremt meg, amelyek ezen a módon sohasem léteznek a valóságban. Amosz Oz könyve az írói mesterség és a művészi létállapot egyik legkiválóbb foglalata. Mert egy igazi szerző számára minden dolog a világon csak azért van, hogy végül majd szöveg legyen belőle. (Ne felejtsem megemlíteni: az élményhez jelentősen hozzájárult Stöckl Judit remek fordítása, illetve a kötet kifejezetten szép kiadása, ízléses borítóval.)
