Simone de Beauvoir: A hit hatalma, fordította: Takács M. József
Jaffa Kiadó, 2013, 300 oldal, 3150 HUF
Α+
A hit hatalma a feminista egzisztencializmus nagyasszonyának, Simone de Beauvoirnak legkorábban írt regénye. A megjelenést tekintve azonban az utolsók között van, ugyanis a kéziratot 1937-ben elutasította a Gallimard és Grasset kiadó, s a könyv csak 1979-ben látott napvilágot. A francia kiadáshoz készített előszóban az író a rá jellemző távolságtartó optimizmussal vall a regény korábbi visszautasításáról: "a kudarc (...) nem vette el a kedvem az írástól, mivel jogosnal éreztem, és még előttem volt a jövő". Érdekes lenne tudni, hogy csak az idő szépítette meg az incidenst, vagy Beauvoir már harmincas évei elején is rendelkezett az elvonatkoztatott tisztánlátás képességével. Az idő mindenesetre őt igazolta.
A nagyközönség a szöveget tehát nem mint egy kezdő művész szárnypróbálgatását, hanem mint az elismert író-filozófus érett munkáinak gondolati előzményét ismerte meg. Pedig a mű nem szorul rá az elfogultságra, a későbbi sikerek védő kontextusára: önmagában is megállja a helyét. A szerző életkora persze letagadhatatlan: mind a téma, a szereplők, a stílus a fiatalság lenyomata, itt még nincs meg az Egy jó házból való úrilány emlékei magabiztos, kiforrott stílusa vagy A második nem precíz megfogalmazásai. Van azonban helyette frissesség, lányos nőiesség, merészség és kísérletező kedv, melyek egyértelműen kárpótolnak a rutintalanságért.
A műfajt nehéz pontosan meghatározni: valahol a regény és a novellafüzér határán mozog. Öt fiatal nő történetét meséli el öt különböző részben, ám egyes szereplők több történetben is felbukkannak. Ezek a cameók, azon túl, hogy nem várt tulajdonságokkal ruháznak föl egyes karaktereket, emlékeztetik az olvasót az emberi jellem esetlegességére, szituáció- és szerepfüggőségére.
Az öt főszereplő közti hasonlóság hamar szembetűnik: húszas éveikben járó tanult, az elvont inellektuális tartalmakra igen fogékony nők ezek, akiknek cselekedetei egy-egy ideológia gyakorlati megvalósításának szolgálatában állnak. Marcelle – egy általa zseninek vélt – szélhámos megmentésére teszi fel az életét: megteremti az anyagi feltételeket, hogy férje a költészetnek élhessen, ám a férfi a párizsi lokálokban végzett kutatómunkánál tovább nem jut. Chantall, a fiatal tanárnő tanítványain keresztül a tiszta szerelem megélésével kísérletezik; az egyetemista Lisa saját nőiességét próbálgatva rájön, ez az emberek közötti kapcsolat mozgatórugója; Anne tragédiája a keresztény dogmák és az ösztönös vágyak feloldhatatlan ellentéte; Marguerite pedig – mintegy válaszul az első négy próbálkozás sikertelenségére – mindent elvetve a hedonizmusba menekül.
A cselekmény már önmagában, objektíven is érdekes, ami azonban kiemeli az átlagos jól elmesélt történetek közül, az a nyelv finom, mesteri alkalmazása. Beauvoir a szabad függő beszéd virtuóza. Ezzel a technikával sikerül úgy megszólaltatnia a szereplőit, hogy ők végig a saját gondolataikat mondják, az olvasó mégis érzi a mélyben megbújó kritikát, sőt talán megvetést, szarkazmust. Így a könyvet olvasva egyszerre két világba kapunk betekintést: egyszerre látunk egy naiv, eszményi életet, és ennek kritikáját. S mindeközben rendkívül jól is szórakozunk. Az se féljen ettől a regénytől, aki, hozzám hasonlóan, nem szívesen olvas zsengéket. Ez nem az. Ez már egy igazi Simone de Beauvoir-mű.
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
