Bunker, Edward:: A vadállatban is van szánalom
Cartaphilus Könyvkiadó, 2009, 376 oldal
Szeretem az olyan csávókat, mint Edward Bunker. Például azért, mert nem azzal csajozik, hogy öt évig kungfuzott. Olvastam valami bokszolós lapban, hogy az emberek jelentős része nem tud ütni, hogy elképzelése sincs, hogy melyik lábon van a súly és hová célozzon. A maradék pedig tud ütni, de nem mer. Ellenben mindenki azzal csajozik, hogy milyen baromi kemény.
Na, a mi Eddie-nk egyik kategóriába sem tartozik. Szeretem amit ír, és ahogyan írja. Na persze a mű fikció, vagy majdnem az. Ellenkező esetben mehetett volna vissza miatta a sittre.
A dolog pikantériája, hogy éppen onnan küldte a kéziratot Bill Styronnak, a Paris Review irodalmi pápájának, egy véradás után. Ez fedezte a pakk cigit és a postaköltséget, a jelek szerint négy deci vér az pont ennyit ér. A dolog bejött, az értelmiségi a keblére szorította Eddie-t, a szokásos „szomorú sorsú, többre érdemes fiú” felkiáltással. A kötet elején egyébként olvasható Styron laudációja, asszem sikerült is egy mondatban összefoglalnom a lényegét.
A regény pedig arról szól, hogy egy fegyencet kiengednek a sittről, próbál beilleszkedni és nem megy. Sok hasonló témájú ponyvát olvashat a lelkes olvasó, de ilyen erejű szöveget nem. Bunker tényleg tud írni. Viszi tovább a Hemingway, Faulkner fémjelezte minimalista prózát, stilárisan szikár és pontos. Ami szépirodalommá teszi, az a csodálatos gyűlölet, ami minden sorából üvölt. „Nem kellek a társadalomnak? Akkor bassza meg a társadalom.”
És tényleg.
Bunker azért hiteles, mert azok az emberek, akik soha nem kaptak semmit, egy idő után nem is kérnek. Csak azok rinyálnak, akik hozzászoktak a segítséghez. Bunker nem az a fiú, aki a nyomorára hivatkozva körleveleket ír, gyűjtést szervez magának és az utolsó olvasónak is a fülébe búgja, hogyan kúrták meg a fiatalkorúak javítóintézetében. Nem. Hadat visel a világgal, pont. Feláll, szembemegy vele, megfelel az elvárásainak és vadállat is lesz. A bukás borítékolható, de akkor is.
„A vadállatban is van szánalom.” - mondja a királynő III. Richárdnak Shakespeare-nél. „Bennem nincs, tehát nem vagyok vadállat.”- a válasz.
Az egész regényt átszövi a III. Richárd, a központi problematikája Richárd monológjának „I'm determined to prove a villain” mondata, szándékosan nem idézem az Arany János fordítást, mert nem hagyja meg a szabad asszociációs lehetőségeket a determined értelmezésében, mely egyszerre jelenthet döntést és elrendelést is. (v.ö. „ Mindegyik determinált” - idézett JA)
Bunker nem döntötte el, hogy bűnöző lesz. Úgy rendeltetett.
A regény óriási siker lett Amerikában, Dustin Hoffman főszereplésével film készült belőle, Tarantino a Reservoir Dogsban tanácsadóként alkalmazta és egy cameo erejéig meg is mutatta a vásznon. A mai napig úgy tartják számon az USA-ban, mint a legpontosabb bűnregényt Los Angeles alvilágáról, de nem ennek köszönheti, hogy folyamatosan élénk viták tárgya. A regény igazi témája a predesztináció kérdésköre, hogy ki lehet-e lépni a társadalom által ránk szabott szerepből.
Vicces, hogy Bunker pont a regényével csinálta meg, soha többé nem került börtönbe. Megcsinálta azt, ami senkinek, még a saját főhősének sem adatik meg: kilépett a szerepéből.
Olvasása határozottan ajánlott.
