C-
Hszinran: Égi szerelem, Ulpius, 2007, ford.: Szegő Gábor. 200 oldal, 2999 forint
„Mit is tudtam én az olyan szerelemről, amely ennyire szélsőséges cselekedetekre sarkall?” – szól ki az olvasókhoz Hszinran, Kína (állítólag) egyik legnevesebb kortárs irónője Égi szerelem című regényének első oldalain. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó e könyv végigolvasása, hogy megtudjuk a választ a kérdésre: semmit. Az ég adta világon semmit. Ez pedig, valljuk be, igen nagy hátrány, ha az ember lánya épp egy mindent elsöprő, „égi” szerelemről készül regényt írni.
Már a bevezetés is igen aggályos – mivel, mondhatni, nemigen létezik. Hszinran, a kínai újságíró elmondja, hogy egy kínai teaházban beszélgetett az öreg Su Vennel, történetének főhősével, s ő mesélte el neki mindazt, amit a regényben olvashatunk. De vajon kiben van igény egy ilyen „based on a true story!” felkiáltásra egy regény elején? Nem volna mégis célravezetőbb egy „valódi” bevezetés, egy próbálkozás arra, hogy az olvasó elfogadja a történet papírra vetésének létjogosultságát, s ne azzal kelljen mindvégig – a vissza-visszatérő kiszólások révén – szembesülnie, hogy „mindezt azért vetettem papírra, mert így volt, így történt, becsszóra!”?
Ajánlott zene: Thee Michelle Gun Elephant: Abakareta Sekai (még ha japánok is)
De lépjünk túl a bevezetőn – bár el kell ismerni, hogy ha egy regény ilyen szerencsétlenül, ilyen hamiskásan kezdődik, az eleve rossz szájízt kölcsönöz a továbbiakhoz is. Ezt persze még könnyű volna feledtetni – de Hszinrannak nem sikerül.
Ahogy tovább haladunk az Égi szerelemben, csak újabb és újabb dolgok tűnnek fel, amikről – akár a szélsőséges szerelemről – az írónak fogalma sincsen. Fogalma sincs a háború borzalmairól, s tehetsége is kevés van ahhoz, hogy a tapasztalatlanság szülte hiányt be tudja foltozni – Hszinrannál a harci helyzet nehézsége az, hogy az ember nem fogadhatja el a kosztból egyébként felkínált (!) repetát, mert akkor egy másik száj bizonnyal éhesen maradna. Hszinran szerint egy hadsereg idegen országba való nyomulásakor „nagyon bonyolult, nagyon kiélezett helyzet” az, ha az ellenség éjszaka megöl négy-öt katonát. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.
Ráadásul a bevezető fent említett fogyatékossága végig jellemző a könyvre: ahogy az író nem tudta egy egymásra épülő, ok-okozati folyamattal elindítani a regényt, úgy nem tudja megindokolni a kisebb dolgokat sem: minden, a főhősben lejátszódó folyamat leírását mellőzi, s csak a „végeredményt” veti papírra (pl. „Így tűnődött Ven, aki egyre inkább átérezte a túlvilágiak jelenlétét saját életében.” – Pont, új bekezdés, konyec filma). Nem kapunk választ arra sem, milyen is, hogyan is alakul ki egy „égi szerelem”: a leendő férj és feleség egy egyetemre jártak, egyre többet beszélgettek, majd hopp, egymásba szerettek. Mindeközben Hszinran nem győzi hangsúlyozni: mily nehéz is megérteni egy ilyen mély, egy ilyen rendkívüli szerelmet… Bizony nehéz – pláne, ha meg sem próbálják megértetni velünk, nagyigényű olvasókkal. Az ilyesmi pedig nemigen jellemző a lélektani regényekre – s ezzel el is érkeztünk a fő problémához.
Szó sincs ugyanis lélektani regényről – Hszinran a férjét harminc éven át teljes hittel keresni tudó, soha el nem bizonytalanodó asszony történetében nem látott mást, mint forgatókönyvet egy egzotikus tájakon játszódó road movie-hoz. Meg sem látta benne a lelki tényező fontosságát − gondoljuk inkább ezt, nem pedig azt, hogy bár látta, minden tehetség hiányzott belőle ahhoz, hogy egy szikrányit is visszaadjon belőle. Ezt látszanak igazolni az olyan jelenetek is, mint amikor Su Ven 50 oldalon át keresi elrabolt barátnőjét; az újra egymásra találás ezután mindössze másfél oldal – örültek egymásnak, mit lehet még ezen fokozni, nem igaz?
Hogy harminc évnyi vándorlás gondolata a tibeti fennsíkokon maga a romantika, az tény. Ahogy tény az is, hogy ennek az egyetlen mondatnak kétszáz oldalon keresztül való fejtegetése expresszív leírások, szemet gyönyörködtető mondatok, igazi érzéssel ábrázolt sorsok és egyetlen bonyolult lelki történés nélkül – kevesebb a kevésnél.
