Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi - Boldogságnovellák
Kalligram Könyvkiadó, 2011, 156 oldal, 2300 F
Mielőtt belekezdenék A hűséges férfi méltatásába, el kell mesélnem, hogyan tanultam meg Kőrösit olvasni. Az első kötet, ami a szerzőtől a kezembe került, a Budapest, nőváros volt, többen is ajánlották, azt hallottam, igen jó. Mivel elég gyorsan olvasok és a kötet sem túlságosan vaskos, leültem egy délután, volt egy pár szabad órám. Végigolvastam, nem tetszett. De annyira dühösen, idegesítően nem tetszett, hogy néhány nap múlva, amikor újra a kezembe akadt, bevittem a fürdőszobába a kád mellé, és pár hónap alatt újra kiolvastam, oldalanként, fél oldalanként, azokban az olvasásra tökéletesen alkalmas percekben, amíg a fürdővíz meg nem hűl egy kicsit. Ez volt a Kőrösi-olvasás kulcsa, megtalálni a helyes mennyiséget és tempót. Így viszont hamarosan enyhén Budapest, nőváros-függővé váltam, a fürdőszobából a könyv belekerült a táskámba, a másik táskámba, (a harmadikba,) a babakocsi aljába, és egyre elnyűttebben végigkísérte körülbelül háromnegyed-egy évemet. Ilyen elvárásaim voltak tehát a legújabb kötet felé is, és -bár még nem mondhatok biztosat, mivel csak másfél hete hordom magamnál- ezek a minden újraolvasásnál egyre magasabbra került elvárások valószínűleg teljesültek.
Most pedig azt is őszintén bevallom, hogy nem tudom, miben rejlik a Kőrösi-szövegek ereje. Mintha ugyanazt írná meg újra és újra, ahogy egyik novellahőse, aki minden nap ugyanazt a sétát teszi meg a kilencedik és nyolcadik kerületben: „... hiszen nincs is nagyobb öröm, mint az egyformaság, amiben megáll az idő. Lozsádi a sétálásra is így gondolt: nap mint nap ugyanaz az út: Mester utca, Körút, Lónyai utca, Kálvin tér, Üllői út; ha már a éléshez nehéz hozzászokni, akkor legalább legyen annyi öröme, hogy szinte érezni se lehet.” A Kőrösi-novellák, novellácskák, életképek mintha mind Budapestről szólnának, még azok is, amik nem a fővárosban játszódnak, vagy, hogy pontosítsak: az összes a Kőrösi-dimenzióban játszódik, ami nem feltétlenül korlátozódik a fővárosra. Az író világa önálló, szuverén, és követhető, de néha érthetetlen szabályok szerint rendeződik. Nagyon jó belemerülni ebbe a külön univerzumba. Kőrösi aprólékos, és pontos: kis darabkákból, apró, színes képekből, rebbenésszerű mozdulatokból, illatokból, párákból, gőzökből, a koszos ablaküvegen ferdén beeső fényből építi fel a szöveget, de olyan átható, elementáris erővel, hogy az olvasó valósággal kába lesz ettől az édes (nem édeskés!) mákonytól. Falatonként ízlelgeti a szöveget: „Lassan szopogatja el, nem is mozdul a nyelve, hagyja, hogy a szájában ide-oda csúszkáljon az olvadó csokoládé, álomba édesgeti magát...” A szövegek azonban nem hazugok, és nem szépítik a valóságot. Drámák, tragédiák, és szörnyűségek kis történnek a novellák szereplőivel, csakúgy, mint a körülöttünk élő emberekkel. Mégis, legszívesebben két kézzel ragadnánk meg a kezüket, közéjük kapaszkodnánk és velük élnénk, amíg csak lehet- pedig Kőrösi szereplői csak nagy ritkán fiatalok és szépek, Kőrösi általában elesett, öregségszagú, idős és legtöbbször mélységesen magányos, szomorú emberekről ír. „...álomba édesgeti magát, s a cuppogás, ahogyan aztán még megízleli a szájpadlására tapadt darabkákat, olykor úgy hangzik, mintha fojtottan, észrevétlenül sírna.”
Ebben a szuverén világnak azonban nemcsak a részletessége varázslatos, hanem az emberi kapcsolatok törvényei. A szereplők mélységes figyelemmel fordulnak egymás és az őket körülvevő világ felé, bármilyen hihetetlen, még az elutasított szeretet is mintha csupa figyelemből állna. A hősök nem megérteni, hanem el- és befogadni kívánják egymást, lassan, pontról pontra derítik fel az az ismeretlen terepet, amit egy másik személy jelent, és ugyanezzel a gondoskodással viseltetnek a virágok, a péksütemények, a falra karcolt nevek, a villamosmegállóban várakozó emberek iránt. A megfontolt szemlélődés történetei ezek, olyan szemlélődésé, ami szimpátiából fakadt és hűséges szeretetté mélyült. A húsz novella más-más történetet mesél el, de felismerhetjük az általunk megkedvelt személyt egy másik történetben is, kapunk róluk egy-egy jelzést, utalást. Persze vannak kevésbé szerethető agresszív, nyers mellékszereplők is, ők azonban a Kőrösi-világ logikája szerint életképtelenek, durvaságukkal együtt mintha túl gyorsak lennének, megjelennek, majd gyorsan át is haladnak a novellákon, nem hagynak bennünk mély nyomot. Az orvos, aki harminc éven keresztül úgy udvarol a szeretett nőnek, hogy történeteket mesél férje betegágya mellett, vagy a halott felesége sírjához minden nap kilátogató Sulyok: ők az igazi héroszok, az elmesélt történetek erős, központi alakjai. Így mindenki az esetlen, szerethető, talán épp esetlenségükben szerethető hősök belső szabályaihoz igazodik: a nő, aki elhagyja a férjét, pénzt ad neki, hogy fenntarthassa a kertes házat, az öregasszonyra véletlenül rázuhanó részeg cigányember bocsánatot kér és felsegíti, és így tovább. A saját súlyos életüket, egyforma mindennapjaikat és szomorú történetüket (végül minden történet szomorúvá válik) hátukon cipelő hősök világa ezért nem kiábrándító, vagy elkeserítő. Itt még a magány is figyelemmel, tulajdonképpen az író figyelmével és szeretetével van óvatosan kipárnázva, és ebben a gondoskodó világban jó lenne élni.
