Első mondat: Nézem a biztosítási ügynököt, ő meg visszabámul rám.
A világ ugyan bummal fog véget érni, de addig csak hosszú-hosszú nyüszítések vannak. Akadnak hőzöngők, lázongók, vadulók, akik agresszióval és őrülettel reagálnak a fél év múlva becsapódó, emberiségpusztító aszteroida közeledtére, meg persze megnő az öngyilkossági ráta is, de összességében a legtöbben csak… teszik a dolgukat. Bejárnak dolgozni, vagy épp felmondanak, és elmennek bakancslistázni. Nagyjából ez a két leggyakoribb reakció. Közben az infrastruktúra, a kommunikáció lassan összeomlik, a tőzsde nem létezik, a benzin elfogyott, stb., stb., de még ezek sem változtatnak semmin. Élni akkor is kell valahogy, ha még húsz év van hátra, meg akkor is, ha csak fél.
Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt
Fordította: Falvay Dóra, Agave Könyvek, 2015, 272 oldal, 2980 HUF B
Hank Palace nyomozó elszántsága viszont már kollégái számára is felfoghatatlan. Mindenképpen a végére akar járni egy halálesetnek, ami szerinte gyilkosság, minden jel szerint azonban öngyilkosság volt. Rögeszméjébe már-már megszállottan kapaszkodik, viccelődéseket, feddéseket, fejcsóválásokat tűrve megy az alig-alig létező nyomok után, miközben fel sem merül benne a kérdés, hogy mi haszna ennek az egésznek, ha fél év múlva úgyis eljön a kaszás az egész Föld bolygóért. A regény legszebb, legjobb aspektusa ez: az ember, aki a pusztulás torkában is ragaszkodik hozzá, hogy a dolgoknak legyen értelmük.
Winters a Büszkeség és balítélet meg a zombik sikerét követő, hasonló paródiákkal szerzett nevet magának (Sense and Sensibility and Sea Monsters, Android Karenina), mielőtt 2012-ben megírta a Last Policeman-trilógia első részét, a Gyilkosság világvége előtt-et. Be is zsebelt vele egy krimiknek járó Edgar-díjat (a magyarul is hamarosan érkező második etapért pedig egy Philip K. Dick-díjat). A rövidke, pár óra alatt letudható regény könnyen és gyorsan olvastatja magát, és ezt leginkább a világvége előtti hangulat megteremtésének, a hétköznapokból vett, briliáns pillanatképeknek, a természetes, mégis szívbemarkoló emberi reakciók ábrázolásának köszönheti.
Merthogy krimiként egyébként nem egy nagy szám: Winters bedob red herringet, szerelmi szálat, összeesküvést, de a nyomozás folyamatának egyszerűen nincs stílusa, dinamikája, sem pedig valamirevaló fordulata, sőt, még csak nem is igazán érezzük a súlyát a dolognak (és nem a közelgő világvége miatt). A lényeg persze nem is ez, hanem a zsarutörténet által keretezett egzisztencialista dráma, ami szép és jó: a karakterek többnyire ügyesen, és nem szájbarágósan kimunkáltak, urambocsá, adott esetben egészen izgalmasak (Hank valahogy egyszerre tud sztoikus és izgatott lenni), a köztük feszülő kapcsolatok (például Hank és nővére viszonya) pedig érdekesek.
A könyv fő konfliktusát (már ha eltekintünk a közelgő aszteroidáról, ami ugyebár nem igazán konfliktus – nincs Bruce Willisre hasonlító olajfúró, hogy felmenjen az űrbe, és szétrúgja az arrogáns kődarab seggét) azonban mégiscsak a nem túl izmos whodunit jelenti, pedig ha már a drámán van a hangsúly, akkor egy kicsit érdemesebb lett volna erre a területre gyúrni. Winters jobbára megelégszik a krimiszálra felfűzött életképekkel, amelyek a különleges körülményeknek hála simán elviszik a hátán ezt a 260 oldalt – de ennél azért sokkal több is lehetett volna ebben a könyvben.
