Az istenek a kanapén döglenek

B+

Marie Phillips: Csintalan istenek

Cartaphilus, 2010, oldal, 3500 Ft.

 

Mi sülne ki abból, ha Orpheusz és Eurüdiké történetét ötvöznénk a Szentivánéji álommal, megspékelve mindezt a fantasy és a 21. századi émelyítően giccses romantikus komédiák műfaji elemeivel? Először is – a műfajt illetően - travesztia, másrészt, természetesen jókora kalamajka a kötelező happy enddel, amelyben a bolygó is megmenekül, a világrend is helyreáll, persze azért, hogy egy irritálóan félénk és komplexusos férfi és nő boldogan éljenek, míg meg nem halnak − és azután is.

Marie Phillips fiatal brit antropológus regénye a 21. századi Londonban játszódik, ahol az egy szebb napokat látott ódon házban élnek a szintén szebb napokat látott olümposzi istenek- azaz csak voltak olümposziak, mert az évszázadok folyamán költöztek egy párszor; az ókori görög világot követően éltek egy ideig a Római Birodalomban, ahol ugyanúgy tisztelték és rettegték őket, mint a görögök körében, egészen Jézus színre lépéséig, aki ugyebár kiszorította őket a hiedelemvilágból. Mára elfeledetten, anyagi gondokkal küszködve és fennköltnek semmiképpen sem nevezhető állásokat betöltve tengetik napjaikat, és meglehetősen elegük van a világból meg egymásból, így hát jobb híján egymást szívatják annak a kevéske erejüknek a birtokában, ami megmaradt nekik.

A görög mitológia istenszereplői eredetileg sem mentesek a gyarlóságtól és az esendőségtől, az emberemlékezet előttre nyúló időkben, amikor még hatalmasak és erősek voltak, sem volt ritka, hogy egy halandó visszautasította egy isten szerelmét vagy netán volt képe szembeszállni égi feljebbvalóival, a regényben azonban Zeusz ivadékai egytől-egyik lúzerek – ezen nincs mit szépíteni. Zeusz szenilis vénember; Aphrodité ugyan még mindig bombázó, de hervadó, unott házicicaként telefonszexből fedezi költségeit; imádott fiacskája, Erósz a keresztény vallásban lelte meg lelki békéjét; unokahúga, a kócos és zsíros hajú Artemisz – a frusztrált, kisebbségi komplexusos kamaszlány prototípusa - koszlott melegítőben bámulja a tévét a kanapén, mert két fontos feladatköre, a vadászat és a szüzesség „kiment a divatból”; Apollón, a hajdan annyira tisztelt isten permanens erekció hajtotta, pofátlan szépfiúvá degradálódik, és lant helyett gitárral próbál menőbbnek tűnni, de obszcén udvarlási módszereitől így is elmenekülnek a kiszemelt nők. Hermész és Arész kivételével – mert hogy hulla meg háború még mindig elég akad – tehát annyira, de annyira unják magukat, hogy a depressziós Artemiszben már a halhatatlanság feladása is felmerül: igaz, ő a legmellőzöttebb és legfeleslegesebbnek tűnő az összes isten közül, de mint kiderül, egyben a legönzetlenebb is.

A másik cselekményszál a duci takkernő és a rágcsálószerű geek mérnök kacifántos szerelmi históriája. A halandó főszereplő annyit bénázik, hogy az olvasó csaknem elhiszi, hogy az egész bolygónak veszélybe kell kerülnie ahhoz, hogy két mulya, egyedülálló harmincas vége összekapja magát. Az utóbbi években mintha futószalagon gyártanák az olyan szövcegeket és filmeket, amelyek bőszen hirdetik a nem playmate / nem testépítő külsejű / már rég nem hamvas huszonéves férfiak és nők egyenjogúságát a boldogság megtalálásában – a regény szerelmi szála is nagyjából ezt a vonalat követi, azzal a különbséggel, hogy ha megnézünk egy átlag romkomot, abban többnyire a jelentéktelen vagy hát, nem tökéletes férfihoz vagy nőhöz többnyire gyönyörű pár társul, ebben a könyvben pedig Alice és Neil sem sorolható a szívtipró típusba. A bonyodalom kísértetiesen hasonlít Shakespeare Szentivánéji álmához – beavatkozással szerelmet gerjesztenek valakiben olyan személy iránt, aki normál esetben nem keltené fel a figyelmét; na jó, talán az undorát −, ám Aphrodité kicsinyes bosszúja itt olyan lavinát indít el, amely katasztrófafilmszerű jelenetek sorába torkollik. A beképzelt, érzéketlen szépfiú pedig elnyeri méltó büntetését, akárcsak a Shrek jóképű, ám intrikus szőke hercege; Alice pedig, bár a végén lehetősége lenne rá, nem akar szép lenni, mint az előbb említett rajzfilm Fionája – hogy az önelfogadás és az önbizalom-fejlesztés mellett is korteskedhessen a szöveg, amely szintén napjaink egyik toposza; na meg hogy a szerző bevethesse azt a jól bevált receptet, mely a mesék hagyományos erkölcsi mondanivalójának kifordításán−aktualizálásán alapul.

A komikum forrása a két világ – az isteni és az emberi, illetve a mitikus és a modern, racionális – ütköztetéséből származik, lépten-nyomon jókat kacaghatunk azon, mennyire kiáltó az ellentét a Homérosz műveiből ismert figurák, illetve a Londonban kutyát sétáltató vagy kanapén heverésző istenek között. A szerző alaposan ki is aknázza a mítoszanyagban rejlő lehetőségeket; a származásukat, illetve a belterjességüket például folyton egymás fejéhez vágják a szereplők. A másik módszere, amikor „modernizálja” a mítoszok elemeit: Kharón nem révész, hanem metrót vezet az alvilágba (onnan, ahol Gaiman Soseholjának egyik fontos helyszíne van, ami egyébként szintén egy alvilági utazásról szól és akár fordított Orpheusz és Eurüdiké−történet is lehetne), Hermésznek meg egészen speciális mobiltelefonja van az üzenetek továbbítására. A réges-régi történetek tehát termékenyen és sokoldalúan élnek tovább; nem ritka egyébként, hogy a szórakoztató – vagy annak szánt – irodalom előszeretettel kapar elő mitikus figurákat. Ilyenek például Christopher Moore amerikai író regényei, Marie Phillips könyvének hangneme, stílusa a leginkább az ő szövegeire emlékeztet, bár Moore főleg a Bibliából merít, vagy ha más mítoszokból, azokat meglehetősen szabadon kezeli, míg a brit írónő szigorúan tartja magát a mitológiai hagyományhoz, legalábbis az istenek feladatkörének tekintetében.

A fordulatok helyenként kiszámíthatók, a regény vége sajnos elég sziruposra sikeredett, a poénok meg néha kifejezetten idegesítők, de ezek ellenére is szerethető és élvezetes a könyv, bár én imádom a mítoszparafrázisokat, úgyhogy ezt sem volt nehéz a szívembe zárni. Az meg telitalálat, hogy Apollón százszor durvább arc, mint Dionüszosz, aki belassult bárossá / DJ-vé csökevényesedik; Nietzsche biztos jót röhögne ezen.