Jandy Nelson nagyjából mindent belepakolt a Neked adom a napot című könyvébe, amitől egy ifjúsági regény működhet. Mindezt ráadásul duplán, főszereplőnek ugyanis egy ikerpár két tagját tette meg. A cselekmény is az ő elbeszélésükből bomlik ki: ám míg a történet egy bizonyos olvasatát a 13 éves Noah narrálása adja, addig testvére, Jude már a három évvel későbbi történéseket fejti ki. Utóbbi periódusban ők ketten már túlvannak egy olyan családi tragédián, melynek előjelei még csak alig-alig látszódtak a három évvel korábbi eseményekben. A két elbeszélői szál szépen simul össze, értelemszerűen kiegészítik, és kontextusba helyezik egymást.
Jandy Nelson: Neked adom a napot
Fordította: Komáromy Rudolf, Libri Könyvkiadó, 2015, 424 oldal, 3490 HUF
Az ikrek amennyire ragaszkodnak a másikhoz, annyira rivalizálnak is egymással, ami leginkább a szülők figyelméért való szakadatlan versengésben csúcsosodik ki. Mindketten művészi pályára készülnek: Noah megszállottan rajzol és fest, Jude pedig olyan homokszobrokat készít, melyeket pillanatok alatt elnyel az óceán. Érzik és értékelik a másik művészetét, jól elvannak saját mikrovilágukban, melyben ötéves koruk óta rendszeresen felosztják egymás között az univerzumot, ám a féltékenység, a harag és az irigység nem tartja vissza őket attól, hogy időről időre keresztbe ne tegyenek a másiknak. Ez akkor válik igazán kellemetlenné, amikor a szomszédba beköltözik egy új fiú, Brian, aki teljesen kizökkenti artisztikus remeteségéből Noah-t. Három évvel később Jude jár hasonló cipőben, aki egy angol James Dean-klón miatt kénytelen felülvizsgálni – a feloldhatatlan bűntudat miatt magára kényszerített – fiúbojkottját.
Kapcsolódó cikk:
A családi tragédia úgy pörgeti ki az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó
Nelson értőn és érzékenyen bánik a kamaszlelkekkel: nem ítélkezik akkor sem, amikor szereplői elvetik a sulykot, és igazán szemét módon viselkednek azokkal, akiket elméletileg a legjobban szeretnek. Apró rezdüléseken, ki nem mondott szavakon keresztül mutatja be azokat az első, kicsit bénázó, kicsit tétova, valahol mégis nagyon bátor első lépéseket, melyekkel két fiatal közeledik egymás felé – függetlenül attól, hogy adott esetben két fiúról vagy éppen egy fiúról és egy lányról szól a történet. Ugyanakkor talán a belső monológoknak is köszönhető, hogy a könyv indokolatlanul túlírt, ömlengő, burjánzó. Nelsonnál egy érintést is legalább három képben kell megmutatni:
„Olyan, mintha tollpihe csókolna, vagy nem is, valami simább, egy virágszirom. Végtelenül puha. Túlságosan is. Sziromemberekké váltunk.”
A szöveg tele van zárójeles megjegyzésekkel, és Jude saját, házi bibliájának babona- és közhelyszellemességeivel. Ami csak azért kár, mert mindezt lehántva, a kiszámítható végkifejletet leszámítva, a szöveget pedig erősen összerántva egy valóban érzékeny könyvet kapunk, amely legalább annyira szól a testvéri szeretetről és gyűlöletről, mint az első szerelem buktatóiról.
