Az ember könyve

B-
Brandon Hackett: Az ember könyve

Agave könyvek, 290 oldal, 2012, 2533 HUF.

Brandon Hackettről csak néhány dolgot tudok. Magyar, mint én. Közgazdász, mint én. Mindössze három évvel öregebb nálam. Viszont zseniális scifi-ket ír. Nem véletlen az a kétszeri Zsoldos Péter-díj. Az Isten gépei után jött ki ezzel a könyvvel, tízedik éve publikál, de mégis négy évet kellett várni erre a könyvre. Négy szűk év. Azt leszögezhetjük, hogy megérte várni. A borító fantasztikus lett, ütős, bár én a kék és zöld színeket pont felcserélném, valójában csak túlságosan szőrszálhasogató vagyok.

Hajlamosak vagyunk dolgokat természetesként kezelni. Hogy az evolúció pici apró lépéseket jelent, hogy a zsiráfnak nem azért hosszú a nyaka, mert nyújtogatja, de hát néhány ezer év mégiscsak néhány ezer év. Hajlamosak vagyunk emberi mivoltunkban a legfejlettebb állatként gondolni magunkra. Mert csak ezt ismerjük. Miért pont beszéddel kommunikálunk? Miért nem fotoszintetizálunk, mint a növények? A genetikai mutációkat, mint aprócska módosulásokat csak külső szemlélőként vizsgálgatjuk (de egyébként is törvénnyel korlátozzuk), pedig annyi más út lenne még. Ez a könyv ezeknek az utaknak a végigjárása. A föld különböző pontjairól „valakik" elragadnak háromezer embert. Férfit, nőt, gyereket, kutyát, tyúkot, amit érnek, válogatás nélkül. Miért? Hova viszik őket? Mi lesz velük az út végén? Mit fognak „ott" találni? Féltettem őket. Maguknak kell öntörvényű szabályaikat felállítani, új társadalmat szervezni ott, ahol mindenki apátlan-anyátlan árva, féltem, hogy erőszakról és fejetlenségről olvasok, de ez nem a McCarthy-féle út.

Idéznék a könyvből (Clarence Darrow mondotta) „nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra". A történet főhősei a 14 éves Attila Budapestről és a 10 éves orosz nemzetiségű Auróra (Auri) Japánból. De ez mégsem egy ifjúsági regény. Fiatalságuk miatt ők a legfogékonyabbak a változásokra, ez pecsételi meg a sorsukat is. Átérzem Jurij fájdalmát, de megértem Auri döntését, neki ez túl sok volt, még csak 10 éves. Többé nem tudok ugyanolyan szemmel nézni A nyomorultakra sem. Nyugvópontra jut a történet, de mégis sok kérdés maradt bennem. Nehezen fogadja be az agyam az idegenek génvágyát, nem érem fel ésszel, hogyan élhet egy bolygó olyan bőségben, hogy a fajfenntartás és az élelemszerzés ennyire sokadlagos fontosságú kérdés legyen. Létezik az a bőség, ahol a figyelem már a művészetre, alkotásra, ihletre, eredetiségre koncentrálódik, és a művészeti elismerésért vívnak harcot bolygó szinten, nem pedig földekért, javakért? A másik a relativisztikus idődilatáció, a felhalmozott időeltérés, pedig adtam esélyt Stephen Hawkingnak is, de az sem volt elég. Még a főhős Attila is túllendült ezen egy pillanat alatt, az én agyam viszont még mindig ezen kattog. Fénysebesség kontra száz év? Uhh. Nem tudom lesz-e a könyvnek folytatása. Hogy mivé fejlődik Attila, és mi lesz a többiek sorsa húsz, harminc év múlva. Vajon látják-e valaha még a Földet, és vajon mit találnának itt, ha még életükben visszajönnének. Azt hiszem ez a legnagyobb elismerés egy könyvnek. Ha eléri, hogy a mélyére nézzek. Hogy belegondoljak a folytatásba, az okokba és a lehetőségekbe. Akkor elmondhatom, hogy megérte elolvasni, és évek múltán is emlékezni fogok rá.

Szerző: otaksa