Kritika 2009 palatinus

Az eltűnt jövő nyomában

anslemoo | 2009. február 20. |

A
Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak, Fordította: Karig Sára, Palatinus, 2008, 2800 Ft, 296 oldal.

 

A géntechnológia és az emberiség jövője (a bolygó jövője) a közelgő pusztulás víziójában könnyedén összekapcsolható. Az apokalipszis ugyanis nem jelentheti a tökéletes lezárását mindannak, ami aktuálisan körülvesz bennünket, hiszen akkor a végítéletről közvetítő nyelv önmagát is kénytelen lenne fölszámolni. Ezért mindig akadnak túlélők, akik megélhetik, elmesélhetik, leírhatják az eseményeket, és – ez a legfontosabb – akikre hivatkozhat minden katasztrófát tematizáló szöveg. A megváltozott körülményekhez alkalmazkodó ember képe ezért a nyelvben szorosan összefonódik a saját tudását a természet törvényeinek megváltoztatására felhasználó tudós őrült teremtményeivel, amelyek, hála a manipulatív technológiának, képesek átvészelni a teremtőik számára végzetes környezetváltozást. A természetesnek vélt fejlődés meghaladása azonban magában hordozza a jövőre vonatkozó elborzasztó prognózist is, ha az ember képes létrehozni valami magától lényegileg különbözőt, amely már puszta létezésével kétségbe vonja a megalkotó élethez való jogát, akkor az eljövendő szörnyűségek indokoltnak és következetesnek tűnnek. A jövő a múltba forduló jelen szerves része, és az igazi katasztrófát ennek a tételnek az ignorálása jelentheti. Abe Kóbó regényében a jövőbe vetett szélsőséges hit – amely éppen a katasztrófa utáni élet fenntartását célozza – a múlt értékeihez ragaszkodó ideológiák elpusztításán keresztül így saját magát cáfolja meg.

Tudósok egy csoportja, a mindjárt a szöveg elején beígért természeti katasztrófa elleni védekezésül, figyelmen kívül hagyva a természet játékszabályait, megkísérli megváltoztatni a jövőt. A narrátor számára eleinte ártalmatlan, és a bürokraták titokzatos labirintusaiban folyton megrekedő kísérletek ugyanis a tervező szándékától függetlenül a jövendőmondással a bizonyosan bekövetkező tragédia elkerülését célozzák meg. Az éghajlatváltozásból következő árvizeket és tengerszint-emelkedést természetesen nem tudják elkerülni, a végzetes következményeket azonban igen. Ezen a ponton találkozik a géntechnológia a jóslás obskúrus tudományával, amelynek pontos részleteiről a krimiszüzsére tekintettel nem áll módomban beszámolni. Legyen elég annyi, hogy a gyilkossági ügyben indult (magán)nyomozás nem várt eredménnyel végződik – a narrátor és az emberiség jövőjét illetően egyaránt.

„Az a legfélelmetesebb, amikor a legmegszokottabb dolgokban fedezünk fel valami rendkívülit” – mondja az elbeszélő, Kacumi professzor. Nem véletlenül említi a magyar kiadáshoz írt előszavában maga a szerző is ezt a kijelentést, hiszen olvasóként az idegenség hátborzongató érzése az első, ami a szöveg kapcsán felmerül. Minden nagyon ismerősen indul, már-már banálisan egyszerű szituációk sorozata alkotja a szimpla sci-fi sémákra épülő narratívát. Egy államilag támogatott intézmény jövendőmondó gépet készít, ám az üzemeltetés költségeit, a szükséges engedélyeket a várható eredmények politikai-ideológiai vonatkozásai miatt nem biztosítja a központi szerv, ezért a kutatás vezetője, valamint jobb keze, a professzornál dörzsöltebb és gátlástalanabb Joriki módosítanak némileg az eredeti terven, aminek következtében hamarosan egy gyilkossági ügy kellős közepén találják magukat. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy az álmos kezdés csak arra volt jó, hogy elaltassa a nyomozásban teljesen tudatlanként résztvevő befogadót – a narráció következetesen Kacumi professzor érzékelését követi, így az olvasó semmilyen plusz információval nem rendelkezik, minden a szövegen, vagyis az elbeszélő logikáján múlik.

Az álmos kezdés persze viszonylagos, ha a Prelúdiumot, azaz a bő egyoldalas előjátékot a szöveg integráns részének tekintjük, akkor az össze nem illő részletekben rejlő ellentmondás – ami leginkább az értetlenségben mutatkozhat meg – baljós árnya vetül a nyomozás kezdetéig tartó nagyjából ötven oldalra, átértelmezve kissé a megszokott kliséket. A szárazföld felé közeledő cunami bármikor maga alá temetheti szövegtestet, megsemmisítve a narrátort, homályban hagyva az egyre szövevényesebb ügy rejtélyes részleteit. Ezért nem csak a szereplőket, de a mindenkori olvasót is veszélyezteti a meghatározatlan időben lecsapó óriáshullám. A szöveg retorikája egyébként jellemzően az előreutalások feszültségkeltő hatására épít, ahogyan azt az előjátékként értelmezett rövidke fejezet példáján is láthattuk. Mivel azonban az elbeszélő hatalma nem terjed tovább saját erősen korlátozott „valóságán”, az említett utalások sem válnak mindig egyértelművé, sok esetben éppen a nyomozás sajátos logikájának megfejtése segíti az olvasót az előreutaló állítások felismeréséhez. Ez azt jelenti, hogy a nyomozás során a narrátor tudomására jutott részletek egy jövendő esemény bekövetkeztét ígérik, ám az olvasó a főszereplővel együtt csak helyes következtetésekkel képes megjósolni azon történések idejét és valószínűségét. A krimi így túlnő a történet egyszerű elbeszélésén és a szöveg alapvető olvasásmódjának meghatározó elemévé válik.

Abe Kóbó neve szinte egybefonódott A homok asszonyával, ami érthető ugyan, de nem kifejezetten szerencsés az „új” regények olvasásakor. A negyedik jégkorszak magyarul először 1969-ben jelent meg a Kozmosz-sorozatban, vagyis a tudományos fantasztikus könyvtár részeként, ez a besorolás az eredeti megjelenést követő évtizeden belül (a regényt 1959-ben adták ki Japánban) még bőven vállalható, akkor is, ha a regény túlmutat – és gyaníthatóan már abban a környezetben is túlmutatott – a történések mozgatórugójául szolgáló futurisztikus díszleteken, és az ember általános létezési módjára vonatkozó kérdéseket tesz fel. Nem problémamentes, de érthető a kényszeredett besorolás, hiszen a főművel a másik két hazánkban megjelent regény nem versenyezhet (A dobozember a harmadik Abe Kóbó mű), így elfogadtatásuk feltételekhez kötött; ilyen feltétel lehet a skatulyázás. Talán nem véletlenül jött most ki a Palatinus Kiadó E[x]trém sorozatában A negyedik jégkorszak, ezúttal nem a jövő szédítő világának ábrázolását – végül is ötven évvel ezelőtt született –, hanem a mű egyéb jellegzetességeit kihangsúlyozva.

Minden igényt kielégít ez a kiadvány. Apró, hajlékony, a borítódizájn látványos, a címkézés hangzatos és figyelemfelkeltő. A külcsín persze kizárólag a vásárlástól az első olvasói reakciókig releváns, de azt hiszem, hogy akinek a csomagolás bejön, az a szövegben sem fog csalódni. A több szinten értelmezhető narratíva az alapvető emberi értékek megkérdőjelezésétől a tudományos etikán át az érdekfeszítő nyomozásig terjedő széles skálán mozog, rengeteg helyet biztosítva az értelmezőnek. A fordítás is kiváló, Karig Sára munkájának legnagyobb erénye, hogy egy pillanatra sem merül fel problémaként a szöveg közvetített jellege, az eltérő kulturális kontextus, és a közben eltelt idő ellenére minden természetesnek és helyénvalónak tűnik. A negyedik jégkorszakot – elolvasása után – nyugodtan oda lehet tenni A homok asszonya mellé a polcra.