Donald Barthelme: A Holtapa
ford.: Orbán Katalin, Scolar, 2009, 222 oldal, 2950 Ft (A)
A posztmodern amerikai kispróza hazájában nagyhatású mesterének második regénye Beckett modorában viszi színre a trónjáról letaszított Apa utolsó, jelen esetben igencsak kalandos vonaglásait. A tőmondatos dikció és központozás nélküli mondatbonyolítás között váltakozó stílusban elmondott történet a 20. századi pszichoanalitikus iskola jelentős szerzőinek (Freud, Lacan) Apáról vallott elméleteinek meghökkentő allegóriája, de a recepció, illetve a számára felkínált konkrét értelmezési irányvonalak itt nem semmisíthetik meg az ezek nélkül is „jól működ(tethet)ő”, élvezetes laikus olvasat lehetőségét. A posztmodern írásra jellemző sorozatos határátlépés Barthelme regényében izgalmas nyelvi humorral keveredik, ennek csúcspontja pedig a szinte önálló autoritással bíró Kézikönyv fiúgyermekek számára című betét, amely egy kifordított királytükör – vagy az utószó szerzője nyomán: „viselkedéskódex” – formájában a regénybeli bukás előtt még utoljára régi fényében tünteti föl azt, akinek hatásától sohasem szabadulhatunk: az Apát. Apánkat.
A Holtapa egy újkori mítosz, a szinte egy pontba sűrített idő tartományában megkomponált búcsúszimfónia, amely egyaránt lehetővé teszi az egymilliós vend hadsereg regénytérben való felvonulását, és a Holtapát kötélen rángató emberek (családtagok?) pornófilmmel történő szórakoztatását. Az egyre passzívabb főszereplő státuszába tolt Holtapa markáns szimbóluma, a kard után az utazásra feljogosító, és egyben identitást igazoló útlevele is a Fiú, Thomas tulajdonába kerül, ugyanakkor csak ő érintheti meg Julie-t, a Lányt. Az incesztus tényén túlmenően ez azért bizonyul vészjóslónak a fogoly számára, mert így nem szerezheti meg (a más mítoszokból ismert) Aranygyapjút, Julie fanszőrzetét sem. A Holtapának egyszerűen nincsen mozgástere, megpróbálkozik a szónoklattal, de a beszéd, bármennyire is tör ki üdvrivalgásban a közönség, nevetséges és szánalmas – a vándorlás végpontjához érve a „gyermekek” a kommunikációs csatornák szinte mindegyikét betömítik.
A történet előzményei, következményei, illetve a motivációk ismeretlenek maradnak, a beszámoló töredezettségét viszont a szereplők beszédfoszlányaiból összeálló – már-már fehér zajhoz hasonlító – dialógus, vagy inkább egymás melletti el-beszélés abszurd humora ellensúlyozza. Ha nem Julie, Thomas, és a Holtapa beszél, akkor a kötélhúzók morajlásába hallgathatunk bele, de mindkét szinten gyakori eszköz a túlzás, a felsorolás, illetve a szöveg szintjén a bizarr ábrák megléte, amelyek a képiség posztmodern tapasztalatát hangsúlyozzák. A regényben található kézikönyv több szempontból is elkülönül a főszövegtől: egy hatalma teljében lévő Apát ábrázol annak tipikus megnyilatkozásaival, testrészeivel, illetve különböző típusaival egy olyan szövegben, amely bővített mondatokkal, írásjelekkel dolgozik. A rövid, negyven oldalas terjedelme ellenére tömör rész Beckett mellett egy másik posztmodern nagyság, Borges mitizáló történetszövésére emlékeztet, még ha a Kézikönyv gondosan tartja is magát műfaji megjelöléséhez, és elsősorban útmutatóként funkcionál. A Holtapa egy rendkívül lebilincselő regény, tipikusan az, amelyiknek szövegén el lehet merengeni. Valódi élvezetet okoz a megfogalmazásban rejlő játékosság vagy gazdag jelentéstartalom ízlelgetése, az ide-oda lapozgatás pedig nem (csak) az olvasottak rekonstruálására, hanem ezek újbóli átélésére irányulhat.
A kiadó sorozatának új kötete a jelenlegi hazai könyvkiadás egyik legizgalmasabb világirodalmi válogatásának gyöngyszeme. Az igényes megjelenésű kötet kronológiát és az esetleges érdeklődést segítő bibliográfiát is tartalmaz, kiegészülve Bán Zsófia up-to-date utószavával, amely A Holtapát a magyarul nemrég megjelent Súlyszivárvány ismeretében mutatja be, de a párhuzam hangsúlyozása azért is fontos, mert a rejtőzködő Pynchon mindig is elismerően nyilatkozott Barthelme írásművészetéről, ráadásul ő írt előszót a szerző posztumusz kötetéhez is. Az utószó szerzője által említett további érdekesség, hogy a kortárs magyar irodalom legjelentősebb aparegénye, a Harmonia cælestis is tartalmaz részeket A Holtapa Kézikönyvéből. Zárójelben megjegyzem, pikáns értelmezési lehetőségeket vethet fel az, hogy a regény fordítója és kötetbeli értelmezője is nő, de hangsúlyozom, a regény a gazdag értelmezési lehetőségek ellenére nem amolyan „jelentéssel” csupán szűk beavatottak számára bíró szöveg, hanem élvezetes olvasmány.
