Richard Yates: A szabadság útjai. fordította: Karáth Tamás
Partvonal. 2009. 3500 Ft.
Azzal nyomták kezembe a könyvet, hogy ez egy jó regény. Két dolgot kellett tennem, hogy ez végül be is bizonyosodjon: az első az volt, hogy még a villamoson letéptem a teljességgel vállalhatatlan borítót. Mert ugyan próbáltam megszokni, de két megálló után már kitört rajtam a paranoia, és hiába döntöttem természetellenes szögbe a könyvet, biztos voltam benne, hogy már a fél villamos azon röhög, hogy mit olvasok. A másik, hogy túl kellett lendülnöm azon az első harminc oldalon, aminek tömény teatralitásáról később kiderült, hogy nem az írói tehetség hiányából fakad, hanem egy nagyon is koncepciózus elgondolás nélkülözhetetlen eleme.
A szabadság útjai egy nagy átverés: az '50-es évek elővárosi, középosztályos átlagemberének azon önáltatása, hogy ő több, mint mindaz, amit a társadalmi osztálytagozódás kimért rá. Középszerű átlagemberünk, Frank Wheeler, a kétgyerekes családapa és "odaadó" férj, aki évekig tartó bősz aktatologatása közben már lábával mélyedést koptatott a Knox Irodatechnikai Vállalat tizenötödik emeleti íróasztalfiókjába, akinek születésnapi ajándéka csak nyakkendő lehet, aki semmitmondó filozofálgatásokban hág saját társadalma nyakára, de valójában ő sem különb, mint hasonszőrű társai, sőt nem egyéb egy impozáns ripacsnál. Ha azonban nem lennének a hitvesi játszmázások, a gondolatban előre lefocizott dialógusok, a hatásvadász monológok, és ha Frank Wheelerről lefejtenék a maszkulin szerep olyan járulékos kellékeit, mint a hosszú évek alatt kifejlesztett "szexi járás", a "drámai, rendíthetetlen férfiarc", vagy a mélyen zengő hang, akkor emberünknek végképp szembesülnie kellene saját kisstílűségével.
Addig nincs is nagyobb baj, amíg felesége megadóan társul ezekhez a kicsinyes játékokhoz. A sokadik házastársi veszekedés után azonban April Wheeler egy utolsó kétségbeesett lépésre szánja el magát. Kész egy másik kontinensre költözni, átvállalni a kenyérkereső szerepét, csak hogy férje bizonyíthassa, neki is vannak értelmes céljai, és férfihoz méltóan véghez is tudja vinni azokat. Frank Wheeler látszatvilága vészesen inogni kezd, és azzal fenyeget, hogy végképp kifordul a sarkaiból. A penge már a nyakán, de a férfi csak tovább játszik, mert nem tehet mást, mert végérvényesen belekövült és eggyé vált a szerepével, és mert ez mutatkozik számára az egyetlen járható útnak, hogy valahogy megússza a dolgot. A feleség pedig átmenetileg megnyugszik, visszaveszi a szemellenzőt és tovább asszisztál az őrülethez.
A regény az elejétől a végéig egy nagy színjáték, ami a Babér színtársulat előadásával indul, és Wheelerék szomszédasszonyának teátrális nagymonológjával zárul. Yates senkit sem kímél, az egész kisvárosi bagázsra ráhúzza a vizes lepedőt, és a sok hamis szólam közt csak két tiszta hangot hallat: a társadalom peremére szorult őrültét és April Wheelerét. A regény szerkezete zseniális, hiszen csak a történet végén, 300 féfiközpontú oldal után láthatunk bele istenigazában először a női főszereplő gondolataiba is, ami szinkronban van azzal, ahogy April Wheeler az egész életét leélte, ahogy segédkezet nyújtott azon hamis világ megteremtésében, ami aztán szép lassan fel is őrölte, és rákényszerítette, hogy végül csak szembenézzen annak vállalhatatlanságával.
A konfliktus feloldhatatlanságát pedig tovább erősítik azok az ismétlődések, amegyek egy-egy szereplő életében, illetve generációról generációra öröklődnek. Wheelerék nemzedéke, a saját szüleiktől örökölt élethelyzetekbe és szerepekbe ragadva örökíti tovább ugyanazt a gyerekeikre is. A repetíció szavatolja, hogy a Knox-féle vállalatoknak mindig legyen utánpótlásanyaga, és hogy a társadalmi elvárások szerint maradéktalanul helytálló középszer soha ne halhasson ki.
