A-
Åsa Larsson: KristálytemplomAnimus Kiadó, 272, 2012.
Nagyjából a könyv egyharmadánál jártam, amikor közel voltam hozzá, hogy behajítsam a sarokba, és hagyjam, hadd szövődjenek köré pókhálók. Első regénye alapján Larsson nem az expozícióból fog mesterkurzusokat tartani hajlott korában, ráadásul ahhoz képest, hogy jó nagybetűkkel virít a bortón, hogy „skandináv krimik”, meglehetősen kevés „skandinávot” és kevés „krimit” találtam benne. Hiába kezdődik egy gyilkossággal, és hiába baromi jó rögtön a legelső mondata, már pár oldal után vágtatni kezd a szappanopera felé, olyan bárdolatlanul és szájbarágósan prezentált karakterekkel, hogy ha szegények ki tudnának szólni az olvasókhoz, ők kérnének elnézést.
Mit gondoljak egy íróról, aki a főszereplői szemén keresztül bemutat egy nyilvánvalóan seggfej mellékszereplőt, majd kizárólag azért ugrik bele utóbbi szemszögébe egyetlen rövid fejezet erejéig, hogy beleláthassunk a gondolataiba, és meggyőződhessünk róla: igen, tényleg seggfej. (Jelzett karakter később olyannyira fontos lesz, hogy az utolsó száz oldalon talán kétszer-háromszor is megemlítik a nevét mellékesen.)
De amikor a könyv felénél jártam, azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé unom, egyre kevésbé akarom letenni, a pókok meg végleg elfelejthetik a hálószövési segédletüket. Elkezdtek nőni bennem a karakterek, elkezdtek szimpatikusak lenni – mint fiktív személyek, akikért izgulhatok, és mint egy tehetséges szerző szellemi gyermekei.
Mint a komplikált múltú ügyvéd, Rebecka Martinsson, aki érzelmi csapdába szorulva vállalja el a gyilkosság áldozatául esett Victor Strandgard gyülekezeti vezető nővérének védelmét. Vagy a terhes detektív, Anna-Maria Mella, aki szívességből segít kollégájának az ügy felderítésében. Vagy a vallási gyülekezet tagjai, képmutatók, élősködők, adott esetben gyilkosok és gyerekmolesztálók – a könyv nagyítóval nézegeti az ájtatosság mögötti mocsokhalmot, és nem is különösebben lepődik meg azon, amit talál. Mi sem.
Lehet, hogy Larsson, a Kristálytemplom írása közben tanult meg írni (ez egyébként a Rebecka Martinsson-sorozat első darabja, és film is készült belőle, amit Svédországon kívül úgy kábé senki nem látott), de akkor alaposan. Tudja mik azok az apró, de nagyon fontos nüanszok, amikkel a karakterek többek lesznek papírmasé figuráknál, tudja, hogyan építsen fel a szereplői közt izgalmas kapcsolati hálót, tudja, hogyan tárja fel fokozatosan a múlt eseményeit, egyre érdekesebbé és érthetőbbé téve a jelent, és főleg, tudja, hogyan tartsa mindvégig, mindennek a középpontjában az embert és az ő érzéseit. Sőt, még azt is tudja, hogy amikor vége a nyomozgatásnak, a lehetőségek és motivációk taglalgatásának, akkor keményen oda kell lépni, és kanyarintani a kriminek egy brutális erejű finálét – ami ugyan rövid, viszont annál kielégítőbb.
