Alant Kinga Britschgi írt nekünk Bolañóról, hogy sok-sok dolgot megtudhassunk a kiváló szerzőről. Hamarosan bemutatjuk az életét, és a 2666-ot is, ami 2008 legnagyobb sikere volt angol nyelven. Az Árgus című folyóiratban egy teljes novellát elolvashatunk most a halott szerzőtől.
Naná, hogy Bolaño. Ki is lenne más a 21. század első évtizedében, mint Roberto Bolaño?
Az a Bolaño, akinek a neve döbbenetes és érthetetlen módon még mindig szinte semmit sem mond a világnak azon a táján, amit Közép-Európának hívnak. No persze, ha már Bolaño, a 2666-ról kellene írnom.
De mégsem erről az óriásregényről írok - egyrészt, mert még mindig nem fejeztem be, másrészt pedig azért is vettem megint elő A dühös nyomozókat (Los detectives salvajes), mert ha valami, akkor ez a regény bizony igen-igen elevenünkbe vág ottan, az Elbától keletre. De csak sorjában.
A Bolaño-val foglalkozó okos embereknek (kritikusoknak, irodalomtörténészeknek és hasonlóknak) igazán nem kunszt megállapítaniuk, hogy az egyik igen föltűnő jellegzetesség ebben a generációban a határozott szakítás azzal a (főleg) dél-amerikai irodalmi áramlattal és hagyománnyal, amelyek ismertsége mára már közhelyszámba megy: igen, a mágikus realizmusról és más, a térségben keletkezett politikai fölhangokkal tűzdelt (terhes) művekről beszélek. Viszont úgy tűnik, Bolaño e regényével kapcsolatban sem nagyon emítődik meg egy számunkra (és itt most a kollektív közép-európai tudat többesszám első személye szól ki belőlem) különös jelentőséggel bíró vonás: az, hogy mindebben az új vonulatban a tiszta, önmagában és önmagáért való esztétikai érték milyen szerepet is játszik.
A dühös nyomozókban ugyanis egy olyan (főként mexikói) költőgeneráció képe villan föl, akik nem csak egyszerűen költészettel foglalkoznak (no meg nyilván szexszel és fűvel), akiknek a költészet nem csak a legfőbb önkifejezési módjuk, hanem a Költészet, mint absztrakt fogalom az Életet, a kizárólagos egzisztenciát jelenti a számukra. Költői tevékenységüknek egyetlen célja van: maga a tiszta, steril költői tevékenység. Bolaño regénye szomorú elégia egy szerencsétlen költőgenerációról, fölkavaró vallomás egy esztéticizmus zsákutcájába keveredő esztéta tollából.
A történet szereplői a világ dolgaitól való teljes és végleges elfordulás eszközének tekintik a Költészetet, hátat fordítva minden más eviláginak - hivatásnak, politikának, létező vagy vágyott emberi kapcsolatoknak és így tovább. Saját különbejáratú és zárt kis szigetükön (amelyet "zsigeri realizmusnak" neveznek) egyetlen és legfőbb céljuk, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak az előző generációk művészi értékeitől. Figyeljük csak meg: az apák nemzedékének esztétikájával szembeni ilyen intenzív, mintegy ödipuszi reakció akkor erősödik föl leginkább, amikor a művészetnek semmi más tétje nincs, csak a kifejezésmódja, az esztétikája. Abban a pillanatban, amikor a művésznek a művészeten kívüli "szándéka" van (v.ö. mondjuk az általunk olyannyira ismert szocreállal például), azonnal hajlamos bizonyos (esztétikai) kompromisszumokra. Ha viszont nem az a cél, hogy a "világban" hagyjunk hátra valamiféle nyomot, hanem kizárólag egy minden világi, földhöz húzó kötelékétől megtisztított és önmagára figyelő, önmagára reflektáló "művészi közegben" kívánja az alkotó megörökíteni a nevét (vagy kicsit hízelgőbben fogalmazva: amikor a művészet megszabadul minden művészeten kívüli "elvárástól"), akkor valóban életfontosságúvá válik egy vadonatúj kifejezési forma létrehozása. Más szóval: ebben a közegben az igazi művészi szenzációt mondjuk nem egy forradalmat kirobbantó költemény, egy óriási mozisiker vagy akár egy hagyományos értelemben vett hibátlan szöveg jelenti, hanem az a művészeti alkotás, amelyik a Művészetre magára tesz visszafordíthatatlan és elementáris hatást.
Ez tehát A dühös detektívek szereplőinek az értékrendje. A regény első része arról mesél nekünk (egy tizenéves költőpalánta szavaival), hogy ez a steril, esztétizáló létezés mennyire szánalmassá, reménytelenné, naivvá és elszigetelővé válhat (főként, ha az embert nem éppen patyolattiszta múltú és jelenű alakok, korrupció és más efféle veszi körül és főként üldözi). És ha mindez még nem lenne elég ahhoz, hogy az esztétizáló esztétáknak még az élettől is elmenjen a kedve, a későbbi fejezetekben tovább fokozódik a nemzetközi helyzet. A különböző narrációkban (interjúkban) búvópatakként elő-előkerülő két költő (figyeljünk a nevekre: Ulises Lima és Arturo Belano – utóbbi Bolaño alterego egyébként) ugyan hétköznapi értelemben céltalanul ide-oda hányódó kétes pacák, de egy valamiben nem ismernek tréfát: ha rég elfelejtett avantgarde költők elveszettnek hitt munkáit köll fölkutatni, akkor rendíthetetlenek és fáradhatatlanok. (Az "elveszett költő/irodalmár" egyébként nyilvánvalóan Bolaño egyik kedvenc motívuma, a 2666 is részben ekörül forog.) Az olvasó ugyanúgy üldözi és próbálja valahogy röptükben elkapni a szövegben itt-ott fölbukkanó két pasast, mint ahogy ők is ugyanezt kísérlik meg a megtalálni vágyott írónővel. Csakhogy amikor végre azt halljuk, hogy Belano és Lima sikerrel jártak, a velük való találkozás egyáltalán nem hozza meg a várva várt kielégülést, a kutatás feszültségének föloldását: a csak önmagáért létező művészet (l'art pour l'art) üldözése és nyakoncsípése ürességet és reménytelenséget hagy maga után. Bolaño nem kegyelmez: a csakis művészetért, a művészi értékért élésről határozott mozdulatokkal lehántja a rátapadt ál-csillogást, az illúziókat. Az esztétizáló lét zsákutca, jelenti ki a mexikói-chilei író.
Mit tagadjam: igen fájdalmas olvasmányélmény. Főleg nekünk, akik 1989 után kitágult tüdővel, a szabadság enyhe mámorától (Ottlik) megrészegülten lélegeztük be a "csak esztétika van és semmi más" soha nem tapasztalt élményét. Nekünk, akiknek - mint minden félgyarmati és/vagy elnyomó rendszerben élő népnek - az irodalom (és persze minden művészeti ág) ravasz és igen komoly szerepvállalása sokszor az egzisztenciánkat fenyegető hatalommal szembeni szinte egyetlen menekülési ösvénnyé vált, miközben csak álmodni mertünk egy olyan korról, amikor a Költészet (és a próza és a dráma és a zene és... és...), megszabadulva a kényszerűségből fölvett szerepektől, végre azzá lehet, aminek lennie kell egy normális világban: csak és kizárólag tiszta esztétikai gyönyörré.
A régi utak sárosak, a "tiszta" művészet zsákutcába vezet.
Nincs megváltás.
