A
César Aira: Epizód egy vándorfestő életéből
ford.: Cserháti Éva, Magvető, 2010, 119 oldal, 1990 Ft
Az utóbbi évtizedekben elterjedt szemlélet szerint nem szabad túl komolyan vennie a művészeti alkotások kutatójának a művész életében történt eseményeket. Egy regény, egy festmény, vagy egy film talán valóban értelmezhető és értékelhető önmagában, de az előbb említett hibához hasonlóan legalább akkora bakit követ el a kutató, ha egyáltalán nem vesz tudomást az alkotás mögött álló, azt tulajdonképpen megteremtő szubjektumról. Valahol az arany középszer környékén kellene megállapodni, már ha az ősi közhely által hangoztatott státus egyáltalán megvalósítható. Mindenesetre számos érdekes próbálkozás sorolható fel az elmúlt évekből, amelyekben egy életmű vagy az életmű egy szegmense úgy lép játékba a szerzővel, hogy ez a játék látszólag elmossa annak kontúrjait, ezzel álcázva a nagybetűs Szerző állandó, de vibráló jelenlétét az adott vizsgálatban. A kutatónál lényegesen egyszerűbb helyzetben áll az író, akinek számára óriási méretű nyersanyag áll rendelkezésre ahhoz, hogy a történeti tények és a saját lelemények összegyúrásával irányíthassa rá a figyelmet valakire. Az író könnyedebben gyárthat fikciót, nem kötik meg kezét a szakmai beidegződések és prekoncepciók. Saját kontextusában minden szöveg az arany középszer törvényszerűségeit meríti ki, az pedig már más lapra tartozik, mit kezd ezzel a szakmai plénum, a hagyomány vagy a kánon, illetve a szövegek életét tápláló olvasóközönség.
Aira, az elsővonalas argentin szerző egy Johann Moritz Rugendas nevű, kalandos festő életének bemutatására vállalkozik, méghozzá úgy, hogy az életet (és vele az életművet) egy sorsfordító baleset fókuszpontjából szemléli. Alig több mint százoldalas könyvről van szó, de Aira a keretekhez mérten akkurátusan mutatja be a család történetét, illetve a Humboldthoz köthető fiziognomikus eljárást, amelyet az elvhűség szempontjából Rugendas volt képes leghitelesebben átültetni a festészetbe. Bizonyára kapóra jött ehhez a vándorfestészet mestersége is: a vándorfestő nem volt más, mint afféle utazó fényképész, aki lóháton ülve, mozgás közben készítette el vázlatait, amelyek aztán a szoba magányában alakultak át festményekké, erőteljesebb kompozíciókká. Rugendas mindent kihozott a kézi rajzból, miközben Európában lassacskán világhódító útjára indult a dagerrotípia, amelynek technikai következményei évtizedekkel később éhenkórásszá tették az összes vándorfestőt.
De ez még nem a fénykép évtizede, és nem Európa. Rugendas és kisérője, Krause markáns tudományos igénnyel vágtak bele az ismeretlen dél-amerikai földterületek feltérképezésébe. Munkáik, amelyek így egyszerre váltak művészeti alkotássá és a humboldti rendszerezőelv dokumentumaivá, olykor-olykor kiegészültek a térség lakosainak életét bemutató zsánerképekkel is. A címben is jelzett epizód során Rugendas lovasbalesetet szenved, arcából bizarr húscsomó válik. Ahogyan nemrég Angliában Thomas de Quincey kezdte orvosolni gyomorbántalmait némi ópiummal, úgy Rugendas is kénytelen rákapni a morfiumra. Életét ezentúl a metsző fájdalom, a lázálom, és a lázas alkotás mementói szabdalják apró darabokra, viszont a mákonytól felfokozott aktivitás a festőt különleges képességekkel ruházza föl.
Bár nem találtam részletesebb Rugendas-életrajzot, megkockáztatom, hogy Aira némiképp felfokozta a lovasbaleset jelentőségét. Ami azonban egy „hivatalos” életrajzban legfeljebb kuriózum (nem beszélve a morfiumtól átalakult észlelőképességre alapozott interpretáció önkényességéről), az a kisregény fiktív világában egy olyan esemény, amely más színben tüntetheti fel a barátságot és az odaadást, egyúttal új színekkel gazdagíthatja a jobb híján szörnyszülöttnek tekintett művészt befogadó közeg véleményét, a befogadás vagy az elutasítás morális indítákait. Aira szövegét olvasva azt gondolom, hogy a miniatűr forma abszolút telitalálat, megérte önálló kiadványként közreadni.
Miközben Alfonso Reyes a 20. század elején még kevesellte a dél-amerikai irodalom külföldön is „eladható” szövegeinek számát, addig mára a helyzet óriásit változott. Csupán emiatt a kötet miatt nem fogom Airát egy lapon emlegetni Borges-szel vagy a jó öreg García Marquezzel, de nyitva tartom a szemem. Az Epizód egy vándorfestő életéből ugyanis nem csupán „jó szöveg”, hanem izgalmasan lebbenti fel a fátylat egy, a nagymesterek árnyékában lappangó szerzőről is. Rengeteg minden szorult ebbe a közel másfélszáz oldalba, erősen ajánlom!
