Kálmán Olga: Egyenes beszéd – Adásidőn innen és túl
Libri Könyvkiadó, 2013, 350 oldal, 3990 HUF
Első mondat: „A szokásoktól eltérően nem utólag, hanem először tényleg ezt az „előszót” írom meg.”
Közelednek a választások. Megszületett az összefogás, érik a narancs, erősödik a lőporillat Kálmán Olga műsorában. A népszerű, százezreket képernyő elé vonzó műsorvezető könyvének kiadásával mégsem várta meg az igazi vérontást, az Egyenes beszéd – Adásidőn innen és túl még a „boldog békeidőben”, decemberben jelent meg a Libri Kiadónál (beszámolónk a bemutatóról itt olvasható).
Az „adásidőn innen”, és nem a „túl” fedi le pontosabban, mire számíthatunk, ha fellapozzuk a rondalila borítójú könyvet, melynek címoldaláról a műsorvezető makacsul összezárt szájjal tekint ránk (tényleg nem tudtak esztétikusabb formát kitalálni?). Kálmán Olga lélekben mindig az adásidő mátrixán belül időzik: a tengerparton vagy a paplan alatt is a híreket bújja, kivörösödött szemmel hajnalig bámulja a számítógép monitorját, politikusokkal fekszik és kel, főzés, mosás, meseolvasás közben is fél szemmel a híreken csüng. Hiába szögezi le a könyv elején, hogy nem tartja magát hivatása megszállottjának, a munkaidő végét tűkön ülve váró átlagember ezt azért fenntartásokkal hiszi csak el neki.
Kérdés, hogy mennyire élvezi ugyanez az olvasó Kálmán írói, szerkesztési stílusát. Mélyszántást nyilván senki se várt, de elég olvasmányos-e az Adásidőn innen és túl? A válasz: is-is.
A szerkesztés logikája komoly fejtörést okozott. A fejezetek véletlenszerűen követik egymást. A szerző talán nem tudta eldönteni, tömör legyen-e vagy részletező, így a biztonság kedvéért mindkettőt kipróbálta. Vannak rövidebb fejezetek, amik egy-egy témát ölelnek fel: 5 és fél oldalt kapott például az, amelyből kiderül, Olga hogyan és miért nem lett kormányszóvivő. Ugyanakkor sok a feleslegesen hosszú, barokkosan túlírt-túlbonyolított rész. 22 oldalt érdemelt a 2002-es médiabotrányt taglaló, Belecsöppent, mint Kálmán Olga a Fidesz belharcába című fejezet (a műsorvezető többedmagával kommunikációs tréninget tartott a Fidesz tagozati vezetőinek, a jobboldali sajtó pedig a torkuknak ugrott). Még ennél is többet, 30 oldalt kapott a Kicsik és nagyok, mely – kissé zavaros összefüggésben – az UD Zrt. botrányról, egy rossz emlékű MIÉP-rendezvényről és Magyar Györgyről is megemlékezik.
Ezek a bő lére eresztett betétek nehezen követhetőek, csapongók, nemegyszer logikátlanul szerkesztettek, urambocsá össze vannak csapva. Kálmán Olga felkészült műsorvezető, a könyvkiadást viszont kicsit elhamarkodta, és ez nemcsak a fejezetek hosszából és túlírtságából látható. Az előszó – cikk elején idézett – legelső mondata remek példa, s nem ez az egyetlen eset, hogy a szerző stílusbeli, fogalmazási problémákkal, pongyolaságokkal küzd. Amikor például úgy jellemzi önmagát, hogy „reggelente hollywoodi rémfilmkészítők képzeletét is felülmúló gigazombi ábrázattal” ébred, tényleg elhiszem, hogy nem volt magánál a fáradtságtól, máskülönben ezt a mondatot biztos nem gépelte volna le. Nem teljesen világos az sem, miért kellett komplett vitákat belepasszírozni a kötetbe: az elhíresült Mogács Dániel- és Keszei Sándor-beszélgetés, vagy Pokorni Zoltán dühödt és hirtelen távozása a műsorból, bármikor megtekinthető az interneten.
Az Egyenes beszéd mégsem kelt csalódást, olvasóbarát sztorikat egy híres ember könnyedén előránt a cilinderéből. Kálmán Olgától is sok mindent megtudhatunk. Kiderül, hogyan vált egy beszélő fejet közvetítő tévécskéből korszerű felszereltségű csatorna, milyen módon kommunikál a legélesebb viták közben a műsorvezető a műsorszerkesztővel, vagy miként csöppent élő adásba olyan személy, akit az adásidő alatt a rendőrség lázasan keresett a ferihegyi légtér megsértése miatt. Kálmán néha megpróbálja önmagát és műsorát is beleilleszteni a hazai társadalmi-politikai történések láncolatába, például Pokorni kivonulását összekötni az őszödi beszéddel vagy a 2006-os tévéostrommal. Friderikusz Sándor megalomániájáról és összeférhetetlen természetéről már sokat hallottunk, megunhatatlan, trendi téma. A politikusok testbeszédét elemző fejezet is érdekes, ha nem is falrengetően új. Ugyanakkor kifejezetten visszatetsző a hosszan idézett L. Simon László-beszélgetés (Olga arra akarja rávenni a kulturális államtitkárt, hogy olvassa fel pajzán, Kálmán szerint „nem jó” verseit), szívmelengető viszont a tévéstúdió üvegasztala alá ragasztott rágókkal kapcsolatos vallomás.
A szerzőnek civilben remek a humora, ez a szimpatikus tulajdonság írásban kiegyensúlyozatlanul működik. A kötetzáró fejezet, a balfék újságíró-tanonc története mérsékelten vicces. A herefájós bácsi élő egyenes adásban hatalmas poén lehetett, olvasva sokkal kevésbé üt, és az olyan mondatokat is fogcsikorgatva olvastuk, mint „(az ATV-ből) talicskaszámra kellett kitolni a VHS-kazettákat, amelyek nagyon egyszerű és lényegre törő felirattal voltak ellátva. Ha a kazettákon lévő filmek címeit nyomdafesték-kompatibilissé tesszük, akkor valahogy eképpen fordíthatjuk le: alkalmi kapcsolatok révén összekerült ellenkező nemű párok sokat tesznek a demográfiai javítások érdekében. Ez volt az üzenet, csak éppen két szóban megfogalmazva.”
Kálmán szűkszavúan nyilatkozik a magánéletéről: nem titkolja, de nem is teregeti. Első, kudarccal végződött házasságáról – hála istennek – alig beszél, a másodikról annyit áradozik, hogy élénk színekben fürdő családi reklámként tudjuk csak elképzelni. Kalandos ifjúsága (barátaival Bibliákat, gyűrűket csempésztek Erdélybe a nyolcvanas években), színésznői ambíciói (felvételizett a főiskolára, de kirúgták), vidéki vályogházban krumplikapálással és gyerekneveléssel töltött évei, és műtéttel végződő egészségügyi problémái is érdemeltek egy-egy fejezetet. De ezek a történetek is összefüggenek leglényegével, sajtómunkás mivoltával, és nem öncélú betétek csupán. Kérdés, mennyire érdekesek. A nagyközönség számára úgy látszik, azok, hisz a könyv hónapok óta a bestsellerlisták élén tanyázik. S ezen nincs mit csodálkozni. Igazmondó és igazságkereső királylányunk hupilila könyvborítóba csomagolva ugyanúgy garantáltan eladható termék, mint vibráló fényű dobozba zárva, élénkpiros kiskosztümben.
