Scott Turow: Ártatlan, ford.: Huszár András
Agave Könyvek, Budapest, 2013, 512 oldal, 2788 Ft
A könyv bevezetőjében Scott Turow épp hogy csak nem kér bocsánatot, amiért húsz év után folytatta első, Ártatlanságra ítélve című, a ’90-es évek nagy jogi krimis hullámát elindító könyvét. Magyarázkodása azonnal érthetővé válik, amint átböngésszük a fülszöveget. Rusty Sabich (akkor ügyész, most már bíró) megint gyanúba keveredik egy szerelme (ezúttal a felesége) meggyilkolásával kapcsolatban. Idővel megint vád alá helyezik, megint tárgyaláson kell bizonyítania igazát, megint két évtizeddel korábbi ellenfele, Tommy Molto ügyésszel szemben, és megint egykori ügyvédjével, Sandy Sternnel az oldalán. Úgy bűzlik az újrahasznosítástól az egész, hogy nemhogy szagolni, ránézni is rossz. De a hasonlat nem áll meg itt: bármilyen meglepő, mindezek ellenére ugyanúgy olvastatja is magát, mint elődje.
A könyv húsz évvel az előzmény után játszódik, és húsz évvel annak kiadása után jelent meg Amerikában. A már ismerős szereplők, konkrétan a szembenálló felek, Rusty Sabich és Tommy Molto önvizsgálatot tartanak, számba veszik az elmúlt két évtizedüket, ahogy előbbi életének hazugságai, megcsalásai, tévedései ismét mindenkit maga alá temető mocsoklavinát indítanak el. Szemben az Ártatlanságra ítélve egyetlen szemszögével, az Ártatlan több karakteren keresztül meséli el a szövevényes történetet. Rusty mellett bepillantást nyerünk fia, Nat, szerelme, Anna és ellenfele, Tommy gondolataiba is, és ezzel kilépünk az első rész viszonylag kényelmes szituációjából. A hibákat elkövető embert könnyebb megérteni, könnyebb neki megbocsátani, ha belekényszerítenek az ő szemszögébe, de ha kívülről látjuk, azok szemén keresztül, akik ártatlanként szenvedik meg a tetteit, nehezebben jön az apelláta.
Kapcsolódó cikkeink:
Hibák pedig vannak bőven. Turow nem csak úgy a semmiből veszi fel a szereplők életének fonalát, jól átgondolja, milyen lehetett az a hosszú „tél”, milyen változást hozott az akkori események következménye a benne résztvevők életébe. Van, aki bölcsebb, nyugodtabb, jobb ember lett, van, aki egyszerűen csak idősebb, és ugyanazokat a botlásokat követi el, mint egykor. Milyen lehet arra a gondolatra felébredni egy reggel, hogy az utóbbi húsz év egy hatalmas tévedés volt? Rusty a hatodik x-en túl lamentál, kompenzál, csapkod, és tudja, hogy bűnhődnie kell – nem azért, amivel vádolják, hanem azokért a döntésekért, melyeket életében hozott.
Az Ártatlan természetesen ugyanúgy szolgál a bírósági tárgyalás izgalmas fordulataival is, feszes jogi küzdelmekkel, rejtélyekkel és whodunittal, mint az elődje. De ezúttal a krimiszál még kevésbé fontos, a benne résztvevők drámája még mélyebb és komolyabb – legkésőbb a cselekmény felénél könnyen kikövetkeztethető, hogy ki a tettes, és az epilógusnak sem az a célja, hogy egy újabb csavart vigyen a történetbe. A könyv a Sabich család komplikált, komplexusos, titkokkal és hazugságokkal terhelt, roppant egészségtelen kapcsolatrendszerének ritkán szívderítő, de azért a reménynek is helyt adó panoptikuma, és a „jó útra” tért Tommy Molto tépelődésének, konok, önzetlen igazságkeresésének krónikája. Valójában ő a történet hőse, az elvek, az erkölcsök bajnoka, a törvénynek a régi botlásait maga mögött hagyó, mind szakmailag, mind emberileg feddhetetlen szolgája.
És a legszebb, hogy Turow nem tesz úgy, mintha húsz év minden mocskát, hazugságát és bűnét el lehetne takarítani egy széles karmozdulattal. Az Ártatlan végére van, akinek ott egy teljes, boldog élet, hogy megbirkózzon a múlttal, van, akinek csak a remény, a lehetőség jut, és még azért is hálás lehet. De a miértek és hogyanok hálójában vergődő, az igazságot kereső karakterek számára nem kerül megválaszolásra minden kérdés, nem derül ki minden, nincs megnyugvás, teljes lezárás és feloldozás, nincs könnyű továbblépés. Ahogy az életben: amit tettünk, az velünk marad, addig cipeljük magunkkal, ameddig élünk – csak remélhetjük, hogy vagyunk olyan bölcsek, hogy tanulunk belőle.
