D
Laura Joh Rowland: Hócsászárnő. Trivium, 2008, 336 oldal, 2990 Ft.
Lektűrök igenis kellenek, mondták nekem valamikor, ugyanis nyáron, napozáshoz könnyű olvasmány dukál. Én ugyan nem megyek a napra, de egyetértek, virágozzék minden virág, krimiből meg alkottak már zseniálisat is, ehhez azonban elegendő a karizmatikus nyomozó-figura, a hibátlan logika vagy esetleg a (fekete) humor. Úgy tűnik, a Hócsászárnő szerzője regénysorozatában ezeket próbálta pótolni az egzotikummal és a letűnt korral.
A történet a 17. századi Japánban játszódik, és egy ismeretlen ezogashimai nő meggyilkolásával indul, majd hirtelen váltással Edóban folytatódik, ahonnan elrabolják a szamuráj–kancellár–nyomozó Szano fiát. Aki kicsit is ismeri a krimik felépítését, már ezen a ponton felröhöghet, ugyanis evidens, hogy a két bűntény valamilyen módon összekapcsolódik, csak ez a kezdetleges szerkesztés elég hamar fellebbenti a fátylat a kvázi-rejtélyről. Így igaz, a kisfiú valószínűleg Ezogashimába került, a kis csapat (Szano, a felesége, jó barátja és hű emberei) felkerekednek, a hóborította, vad tájon kötnek ki és keverednek kalandokba.
Van itt minden: gyönyörű tájak, sötét rejtekhelyekkel teli, zegzugos vár, szellem megszállta, őrjöngő nagyúr, titokzatosnak és kiismerhetetlennek beállított néhai szerető, akire leginkább az jellemző, hogy nem kevés pénztárcát és hímtagot csapolt le. Akárcsak a klasszikus bűnügyi történetekben, mindenki potenciális gyilkos és mindenki gyanúsít mindenkit, a nyomozásban, az ügy felgöngyölítésében viszont meglehetősen sok a baki; amatőr krimiíró sem követné el azt a hibát, hogy a detektív a legeslegelső kihallgatásra egyszerre hívat be hét gyanúsítottat (akik természetesen egybehangzó vallomást tesznek), de az is elég érdekes, hogy akár a hivatalos nyomozó munka folyik, akár Szano felesége maszekol, keresztkérdések helyett egyből nekiszegezik a vádat azoknak, akiknek vaj van a fején, és csodálkoznak, hogy nem vallják be rögtön. A megoldásra vezető bizonyíték pedig idegesítően primitív, mint az, hogy a fejezeteknek kizárólag akkor szakad vége, amikor épp napvilágra kerülne valami terhelő titok; ám ettől sem válik letehetetlenné a könyv.
Komplex jellemeket ne várjunk; Szano, aki erkölcsös családapa és felelősségteljes politikus, halovány árnyéka a krimiirodalom emlékezetes kopóinak, sőt még humora sincs, a többi szereplőről nem is beszélve: ami extremitás, az a misztikus szálnak köszönhető, ami itt kifejezetten kínos.
A suta fogalmazáson jól elszórakozhatunk, mint például: „Emlékszel, amikor összeházasodtunk és az esküvőnket megzavarta a sógun kedvenc ágyasának meggyilkolása? – Reiko úgy meredt rá, mintha elfeledte volna az egészet, mert a jelen bajai kisöpörték agyából a múlt boldog emlékeit”. Kár, hogy a könyv kötött és nem fűzött, kevesebb helyet foglalna a strandtáskában, a borító bilikékbe hajló türkizes árnyalata viszont illik a napbarnította bőrhöz.
A történet a 17. századi Japánban játszódik, és egy ismeretlen ezogashimai nő meggyilkolásával indul, majd hirtelen váltással Edóban folytatódik, ahonnan elrabolják a szamuráj–kancellár–nyomozó Szano fiát. Aki kicsit is ismeri a krimik felépítését, már ezen a ponton felröhöghet, ugyanis evidens, hogy a két bűntény valamilyen módon összekapcsolódik, csak ez a kezdetleges szerkesztés elég hamar fellebbenti a fátylat a kvázi-rejtélyről. Így igaz, a kisfiú valószínűleg Ezogashimába került, a kis csapat (Szano, a felesége, jó barátja és hű emberei) felkerekednek, a hóborította, vad tájon kötnek ki és keverednek kalandokba.
Van itt minden: gyönyörű tájak, sötét rejtekhelyekkel teli, zegzugos vár, szellem megszállta, őrjöngő nagyúr, titokzatosnak és kiismerhetetlennek beállított néhai szerető, akire leginkább az jellemző, hogy nem kevés pénztárcát és hímtagot csapolt le. Akárcsak a klasszikus bűnügyi történetekben, mindenki potenciális gyilkos és mindenki gyanúsít mindenkit, a nyomozásban, az ügy felgöngyölítésében viszont meglehetősen sok a baki; amatőr krimiíró sem követné el azt a hibát, hogy a detektív a legeslegelső kihallgatásra egyszerre hívat be hét gyanúsítottat (akik természetesen egybehangzó vallomást tesznek), de az is elég érdekes, hogy akár a hivatalos nyomozó munka folyik, akár Szano felesége maszekol, keresztkérdések helyett egyből nekiszegezik a vádat azoknak, akiknek vaj van a fején, és csodálkoznak, hogy nem vallják be rögtön. A megoldásra vezető bizonyíték pedig idegesítően primitív, mint az, hogy a fejezeteknek kizárólag akkor szakad vége, amikor épp napvilágra kerülne valami terhelő titok; ám ettől sem válik letehetetlenné a könyv.
Komplex jellemeket ne várjunk; Szano, aki erkölcsös családapa és felelősségteljes politikus, halovány árnyéka a krimiirodalom emlékezetes kopóinak, sőt még humora sincs, a többi szereplőről nem is beszélve: ami extremitás, az a misztikus szálnak köszönhető, ami itt kifejezetten kínos.
A suta fogalmazáson jól elszórakozhatunk, mint például: „Emlékszel, amikor összeházasodtunk és az esküvőnket megzavarta a sógun kedvenc ágyasának meggyilkolása? – Reiko úgy meredt rá, mintha elfeledte volna az egészet, mert a jelen bajai kisöpörték agyából a múlt boldog emlékeit”. Kár, hogy a könyv kötött és nem fűzött, kevesebb helyet foglalna a strandtáskában, a borító bilikékbe hajló türkizes árnyalata viszont illik a napbarnította bőrhöz.
