A Joe R. Lansdale: Leather Maiden
Knopf, 304 oldal, 2008
Lansdale a kedvenc íróm. Egy ideig még leveleztünk is (e-maileztünk, na). A British Fantasy-díj, az American Mystery-díj, hét Bram Stoker-díj, a 2001-es Legjobb Amerikai Krimi-díj és a 2007-es World Horror Grand Master-díj meg még egy rakás másik nyertese.
A daijto riu aiki-dzsiudzsicu, a harci hapkidó, az amerikai harci kempó és az aikidó mestere.
Ember ennél coolabb nem lehet. Lansdale könyvei olyanok, mintha egy modern, texasi Móricz horrorban meg krimiben utazna. Olyan Móricz, akinek ráadásul humorérzéke is van (látod kommentelő, ezért nem akartam a Blood Meridian-kritikánál a Móricz megjegyzésre reagálni. Szerintem oda nem igazán passzol.)
Mi a fene ez az amerikai megszállottság a bukott kisvárosi lányok iránt? Az olyan lányok iránt, akik sugárzóan szépek, a külvilág felé rendezett képet mutatnak, tinédzserek természetesen – ha elmúlt húsz, akkor már öreg -, de valójában kettős életvitelt folytatnak, amelynek láttán még a Long John Silver is sikítva menekülne. Az ártatlanság elvesztésének mindenféle sötétszexes egzotikummal átitatott tragédiája, amelyet férfiszerzők férfihősök által próbálnak megváltástörténetté alakítani. Ha a test elbukott, legalább a csaj híre legyen menthető. Képmutatás par excellence? Meglehet.
Az alapvetés itt sem más. Mikor a fiatal, korábban Pulitzerre jelölt, az iraki háborút megjárt, ám azóta karrierjét és életét száz százalékosan elbaszó riporter hazatér gyermekkora texasi porfészkébe, Caroline-nak, a város szépének már hónapok óta nincs nyoma. Cason a helyi lapnál kap állást, unalmas rovatát a lány utáni maszek nyomozás naplószerű beszámolójával igyekszik életre pofozni.
Először csak ártalmatlannak tűnő névtelen figyelmeztetéseket kap. Természetesen ezek hatására még nem áll le. Aztán amikor „jóakarója” eljuttat hozzá egy dvd-t, amelyen Cason bátyja, a helyi egyetem megbecsült professzora kúrogatja Caroline-t, egy csapásra megváltozik (elnézést) a leányzó fekvése…
A virtuozitás, amellyel Lansdale a sima kriminek induló regényből vérbeli, hátborzongató southern gothicot csinál, elképesztő. Olyan sebességgel rohannak vesztükbe hőseink (a riporter, a bátyja, a családjuk, a nőik, a szeretteik), hogy szó szerint az embernek tátva marad a szája (és közben lapoz.) A Leather Maiden nem vasárnap délutáni teázgatás, kávézgatás, vagy tököm tudja mit csináltok vasárnap délután-melletti limonádé, hanem az idő múltával, a lapok fogytával kibontakozó, széjjelfröccsenő, vérbő grand guignol, a krimi, a hard-core horror (és az időnkénti, főleg a szenzációs párbeszédekből adódó humor) keveréke.
Miért texasi Móricz Lansdale? Mert ugyanúgy a szülőföldje és a szülőföldje népének a krónikása, és a nyelvvel ugyanolyan lírai, szomorú gyönyörűséggel bánik. Természet, politika, földrajz, szociális firlefrancok – mind belejátszanak a narratívába, részletekbe csak azért nem megyek bele, mert poénokat lőnék le vele. A figurái messze eltérnek az átlagos műfaji regényben megszokottaktól – valóságos, tragikus figurákat alkot, akik tényleg csak akkor érdemlik ki a megváltást, ha vérüket, velőjüket adták érte.
A Leather Maiden nem Lansdale legjobb könyve – ezzel a szerzőt akarom dicsérni. De egy tökéletes american gothic, bestiális gyilkosságokkal, politikai merényletekkel, élve eltemetéssel és egy olyan fináléval, amilyet utoljára a ponyvaregények hőskorában írtak.
