All star Superman
Grant Morrison / Frank Quitely, 160 oldal, DC Comics, 2007 A+
"There's always a way."
Supermannel, a legikonikusabb amerikai szuperhőssel egyetlen probléma van: nem igazán lehet szeretni. A tökéletestől mindenki irtózik. Ha valaki, valami hibátlan, akkor nincs benne semmi emberi, így azonosulni, szimpatizálni sem lehet vele. Küzdenek is a figurával a kreatívok rendesen, több mint hetven éve: rendkívül ritkán akad olyan képregényszerző, aki képes élvezhető Superman-sztorit letenni az asztalra. Alan Moore-on vagy John Byrne-ön kívül másnak nem is nagyon sikerült.
És akkor jön Grant Morrison, ez a skót eszement, akinek az ereiben vér helyett kokó csörgedezik, káosz-mágusnak vallja magát és munkái egyébként sem a narratív koherenciáról híresek (nem negatívum egyébként) és megírja minden idők legjobb Superman-történetét, de úgy, hogy még a figura legmegátalkodottabb ellenségei is kénytelenek elismeréssel füttyenteni egyet a végeredmény láttán.
Tizenkét füzet, amelyek januártól kezdve havonta jelentek meg 2006-ban; egy történet, amely kémiai kísérlet módjára csapja ki magából hetven év esszenciáját, Superman lényegét; a történet elmesélésének módja lehetőséget nyújt az olvasónak posztmodern-mód reflektálni a popkulturális ikonra, a kulturában elfoglalt helyére, viszonyunkra hozzá, illetve a képregénymédiumhoz való hozzáállásunkra.
Morrison maga ellen intézett kihívásként kezelte a DC szerkesztőitől kapott feladatot. A következő akadályokat gördítette a saját útjába: a tizenkét történet, amely kiadja az ALL STAR SUPERMAN-t, tartalmazzon legalább egy olyat, amely Superman egy, eleddig ismeretlen hibájáról szól; legyen köztük egy olyan Lois Lane-sztori, amely a korábbiakra egyáltalán nem hasonlít; kell egy briliáns (sic!) Jimmy Olsen-kaland közéjük; Lex Luthor meghatározó szereplője legyen a történéseknek (hiszen a legnehezebb Superman és Luthor rojtos kapcsolatából valami újat kihozni) és végül szóljon az egyik történet a Superhero Squad-ról, erről a mára totálisan anakronisztikussá lett bandáról.
Morrison nem úgy ír, és nem azt írja, amit egy mainstream képregényszerzőtől bárki elvárna. A történetvezetése ugrálós, darabos, szinte oldalanként erőszakolja az olvasót olyan asszociációkra, amelyek a mindent elmagyarázó, szájbarágós, folyékony narratíva által elkényelmesített befogadónak bizony megnehezítik a dolgát, a fogaskerekeket ott fenn, a buksiban kőkemény, agyizom-lázas, sikítós munkára kényszerítik.
A másik, Morrison fikciós freakjeire jellemző tulajdonság, hogy a történetei elképesztően sűrűek, amit ő 24 oldalba belezsúfol, abból mások kihoznak 10 füzetet. Nem nyalja ki az olvasó seggét, nem andalítja el, megint csak: bizony melózzon a szürkeállomány, miközben a szerző áltudományos vagy éppen kőkeményen tudományos, bevallottan kábítószer által felturbózott, elképesztő ötleteivel bombázza azt. A tomboló, lenyűgöző fantázia munkái Morrison képregényei, aki az ALL STAR SUPERMANnel egy popkulturális legenda idejétmúltságát hazudtolja meg.
Ráadásul a rajzoló, Frank Quitely az amerikai képregényben jelenleg dolgozó talán legtehetségesebb grafikus. Sokan idegenkednek organikus, néha groteszknek ható hőseitől - ezek a hátramozdítók összekeverik az eredetiséget a különcséggel. Quitely anatómiai tudása, kompozícióinak dinamizmusa, saját stílusa boglyában - utóbbit erősen befolyásolták az európai rajzoló-elődök, ez nyilvánvaló -, Morrisonnal kooperációban olyan eredményt produkál, amelyet nyugodtan nevezhetünk remekműnek.
