B
Knud Romer: Aki pislog, az fél a haláltólPolar Könyvek, 2009, 172 oldal, 2400 Ft.
Minden iskolában előfordulhat (többnyire elő is fordul), hogy az adott csoport kiközösít valakit, és amíg búcsút nem vesz az alma matertől, gondoskodik a rendszeres megalázásáról. Vagy azért, mert fogyatékkal él, vagy mert jobb tanuló, mint a többi, vagy a külsejében találni kivetnivalót, vagy valamelyik tanár kivételez vele, pedig nem biztos, hogy tehet róla. A könyv szerzője német anyja miatt vált az iskolai szívatások célpontjává; a múlt század hatvanas éveiben, egy dán kisvárosban ez nem volt éppen előny. Kórusban skandálják az évnyitón, hogy „német disznó”, kilyukasztják a biciklikerekét, megverik, még (dán) apja jelenlétében is nekirontanak, aki lényegében nem tud mit tenni. A tanároknak eszükbe sem jut; az anyát is utolsóként szolgálják ki az üzletekben, jóformán senki sem áll szóba vele. Igaz, azt a kislányt sem hagyják békén, akinek az apja kényszerült tolókocsiba. Akkor a bibi nem az adott történelmi időszakkal van, hanem magával az emberi természettel?
Először nem értettem, miért tölti ki a regény több mint felét a nagyszülőkre való visszaemlékezés, aztán leesett a tantusz. A családnak mintha a nyomába szegődött volna a balszerencse. Az apai nagyapa, Carl Johannes tervei egytől egyik romba dőlnek; az anyai nagyapa és az anya nevelőapja, a rideg Schneider is orvosi műhibába haltak bele; a regény közepe táján kiderül, az az ős, akitől a Romer vezetéknév ered, szintén külföldről érkezett Dániába, egy fatális véletlen folytán ragadt itt, és vált belőle cserzővarga. Ahogy utódaiból is. A lótetemek nyúzása, a bőrök feldolgozása nem éppen gusztusos munka; művelői körülbelül annyi megbecsülésnek örvendhetnek a társadalomban, mint Hilde Voll, Knud német anyja a második világháború után. Szóval a kirekesztettség családi átok, gonosz végzet, és ami a legszebb, a Romer (és a Voll) család azon tagjai, akik a legtöbbet szenvedtek, jó szándékú, energikus, tettrekész emberek. Vagy csak a felnőtt Knudnak van szüksége arra, hogy feldolgozza gyerekkori sérelmeit, és jobb híján így racionalizálja.
Az elbeszélés nem követi az események sorrendjét; a felmenők élettörténetének egy-egy mozzanatát Knud visszaemlékezései követik; szép lassan áll össze a kirakós játék, mint a nagybácsitól ajándékba kapott kézigránát szilánkjai; a gránát vízbe hajítása és felrobbantása a regény végén a szenvedésekkel való leszámolás metaforájának is tekinthető. A haldokló anya és Knud együtt idézik fel az emlékeiket. Mert az igazi főszereplő Hilde Voll. Gyönyörű, okos, leleményes, hasonló precizitással jár el, ha a háztartásról van szó, mint amikor német katonákat kell megmenteni az orosz deportálástól, és úgy issza a vodkát, hogy azt bármelyik férfi megirigyelhetné. Ezt azonban csak akkor, amikor kezdi feladni. Úgysem fogják megszeretni, ahhoz meg túl büszke, hogy mentegetőzzön: bocs, én amúgy ellenállókkal álltam kapcsolatban a háború idején, akiket egytől-egyik kivégeztek, és én is épphogy csak megúsztam. Mert könnyen lehet, azt is a szemére vetnék, hogy megúszta.
Knud alig várja, hogy elkerüljön a gyűlölt kisvárosból, Nykøbingből; ma ő Dánia egyik legismertebb tévés személyisége (forgatókönyvet is írt és szerepelt Lars von Trier Idióták c. filmjében). Nem ismerem a dán populáris kultúrát; feltételezem, nem dobálják meg paradicsommal, amikor feltűnik. Most mondhatnám, hogy valami bűzlik Nykøbingben, de inkább arról van szó, hogy az indulatok csillapodtak le cirka hatvan évvel a háború után. Az iskolai kiközösítéssel kapcsolatban meg az a tapasztalatom, hogy a felelősek többnyire elfelejtik – az elszenvedőik viszont soha.
