A
Roberto Bolano: Távoli csillag
Fordította: Scholz LászlóEurópa Könyvkiadó, 2010, 2200 Ft, 172 oldal
Roberto Bolaño regényeinek magyar kiadása nem a legnagyobb jelentőségű művekkel kezdődik és nem is az eredeti kronológiát követi, de nincs ezzel semmi baj. Az Éjszaka Chilében (első, spanyol nyelvű megjelenés: 2000) és a magyarul decemberben kiadott Távoli csillag (1996) önmagukban is remek olvasmányok, és köszönhetően Scholz László fordításainak is, hatásos belépők a 2003-ban meghalt chilei író világába.
Ahogy a legtöbb Bolaño-regény, úgy a Távoli csillag sem nélkülözi az önéletrajzi elemeket. Ennek legegyértelműbb formája ugye a Pinochet-féle puccs, nyilván, ha húszévesen éljük át egy diktatúra kiépülését, az az egész életünkre hatással van. Bolañót nem kimondottan a hatalom működése érdekli, hanem az egyén bűnei, és az Éjszaka Chilében történetéhez hasonlóan az, hogy az értelmiség milyen sorsra jut, hogyan és milyen szerepet vállal vagy nem vállal az elnyomás korában.
A Távoli csillag az Allende-rezsim végnapjaiban, a concepcióni egyetemen kezdődik, természetesen irodalmi szemináriumon, ahol a névtelen narrátor és barátja sikertelenül próbálják megfejteni a titokzatos és hallgatag Alberto Ruiz-Taglét. Mire fény derül diáktársuk rejtett énjére, már minden megváltozik. Pinochet megkezdi tizenhét évig tartó uralmát, a narrátort kicsapják egyetemről és később Európába emigrál, Ruiz-Tagle pedig már rég nem Ruiz-Tagle, hanem Carlos Wieder, a rendszer ünnepelt katonája, a vezetők megbízható gyilkosa, aki repülőgépe füstjével írt versekkel ejti bámulatba az országot, sőt, a kontinenst. Erőszakos és hazafias soraiban hívei a „chilei faj új vaskorszakát” látják, Wieder azonban hamar elveszíti a katonai junta bizalmát. Látványos bemutatói már nem a hatalom és az avantgárd művészet gyümölcsöző együttélését hirdetik, hanem a halált dicsőítik, gyilkosságait már rég nem csak rendelésre hajtja végre. Aztán a saját brutalitását, vérengzéseit megörökítő fotótárlat bemutatása után végképp mennie kell, elhagyja Chilét, elfordul az irodalomtól, alig hallat magáról.
A Távoli csillag innen nézve krimi, hiszen a Wieder utáni évtizedekig húzódó hajsza történetét meséli el. Az üldözött a kezdetektől a szemünk előtt van, a regény vége pedig egyértelműen hard-boiled sztoriba fordul át, még egy hallgatag, kitartó, kemény nyomozó is feltűnik. Addig viszont nem beszélhetünk reális bűnüldözésről: az elbeszélő és Chilében maradt barátja ugyan akarva-akaratlanul követik, kutatják Wieder megnyilvánulásait, „megmártóznak az irodalom szartengerében”, jelentéktelen vagy kétes hírű periodikákon, szennylapokon, neonáci- és pornómagazinokon, na meg a megtörtént kínzásokra, vérontásokra utaló társasjátékokon keresztül; egykori diáktársuk hollétéről azonban fogalmuk sincs, nem is akarják megkeresni, nem hajtja őket bosszúvágy. Az apró nyomok feltárásával a feszültség mégis folyamatosan nő, és a sötét hangulatot azok a megoldások is fokozzák, amikor például nem a gyilkosság részletes leírását olvassuk, hanem azt, ahogy az elkövetők nyomában „behatol az éjszaka”, vagy amikor a fotókiállításon nem a képeket látjuk, hanem csak a közönség arcát belépés előtt, és kilépés után.
Ennek ellenére lehetnek, akik a Távoli csillagot nem találják lebilincselő kriminek, és azt gondolják majd, hogy csak a végén történik igazán izgalmas dolog, ráadásul csordultig teli van olyan karakterekkel, akiknek semmi köze a cselekményhez. Bolaño viszont ilyen, a történet az egy váz, de ugyanolyan fontos például az elfeledett (avagy soha nem is létező?) irodalmárok feltérképezése, a félresiklott, megbicsaklott karrierek bemutatása. Oldalakon keresztül olvashatunk vélt vagy valós írókról, obskúrus tollforgatókról, párszáz példányszámban kiadott művekről, könyvtárosokról, Németországból elmenekült, három földrészen bolyongó pszichiáterről, és így tovább. Külön fejezetet kap a narrátor két egykori tanára, akik az új rezsimben nem maradtak a pályán: egyikük nicaraguai, angolai, guatemalai szabadságharcosokhoz csatlakozik, a másik pedig Európában bolyong. De ezeket a részeket is úgy kell elképzelni, hogy beékelve megismerkedünk a 3. belorusz front főparancsnokának a sorsával, vagy egy olyan figurával, akiről azt olvassuk, hogy „a harmadik világban bajos művésznek lenni, ha szegény az ember, és nincsen karja, ráadásul buzi.”
Ezek a sorok nemcsak Bolaño irodalom-imádatát mutatják, hanem a Borges-szel egyértelműen rokonítható szerző humorát is. Pedig nem ez az első dolog, ami felmerül a neve hallatán, de ezek a mini-életutak és a megannyi egyéb utalás ugyanúgy lekötik a figyelmet, és kifejezetten szórakoztatóak. Megéri tehát belefogni az olvasásba, és pár óra után már alig várjuk, hogy behabzsolhassuk az életmű nagyobb falatait is.
