B
Boris Vian: A kék liba (novellák),ford.: Bajomi Lázár Endre et al., Cartaphilus, 2009, 280 oldal, 2800 Ft
A nagyszerű szerzőre emlékezünk, aki ma ötven éve hunyt el.
Vian sajátos írásművészete még legapróbb karcolataiban is teljességgel megnyilvánul. Ezekből készített válogatást (a Blues egy fekete macskáért után másodszor) a kiadó. A szám szerint tizenkét darabból álló gyűjtemény első darabjainak közös szereplője az első válogatásban is megjelenő Őrnagy, akit Vian saját barátjáról mintázott, de nem a szövegek más szereplőit előszeretettel gyilkolászó és „cicerésző” alak az egyetlen, referenciával rendelkező figura a zenéléssel és festéssel is foglalkozó, fiatalon elhunyt szerző rövidebb novelláiban. Vian jól látható mintája saját pörgő élete volt, ahogyan az egész kötet vezérmotívuma, az olykor megdöbbentően sikeres, néha viszont kedvesen lúzer csajozás is felfogható egyfajta irodalmi vágyteljesítésként.
Nem véletlenül említek vágyteljesítést (Freud szerint ez lenne az álom), hiszen számomra eddigi Vian-olvasmányélményeim (a Tajtékos napok, illetve a Köpök a sírotokra) is egyfajta álomleírásnak tűntek. Szerzőnknél ugyanis bármi megtörténhet, semmilyen cenzúra nem működik (ahogyan az álomban, kis jóindulattal): az úttest kicsusszan az autó kerekei alól, a nagyot dobbanó szív öt métert repül a filmstúdióban, a szárnyaló dallam pedig hirtelen a földre pottyan. Vian tudatosan folytatja, ezzel megbontja a metaforikus kijelentéseket, szállóigéket, így a szürreális világ – nyelvileg legalábbis – abszurd módon válik reálissá, hogy aztán rögtön vissza is alakuljon a kifejtett metaforák segítségével. A legtöbb esetben szomorkás, egyúttal bájos történetek, történetecskék statikus, egy helyben toporgó hősöket mutatnak be, akik viszont a lehető legjobban érzik magukat a bőrükben (csak hát a nők és a hozzájuk kötődő élvezetek – na azok hiányoznak). Azt gondolom, hogy a szerző írásait kedvelő olvasók gyakori felröhögéssekkel tarkítva kebelezik majd be ezt a kötetet is, de azoknak is jól jöhet, akik számára még ismeretlen Vian álomszerű világa.
Anélkül, hogy csorbítanám például a fentebb említett Tajtékos napok jelentőségét, én kicsit hosszúnak és fárasztónak éreztem, ellenben jelen kötet legtöbb szövegén jól tudtam szórakozni. A rövidebb műfajban szerintem jobban érvényesül Vian minden bája, búja, és bűne. A groteszk és abszurd hangvételű történetek közül a kötetindító A déli hadjáratot, a Veszedelmes klasszikusokat, és A gyilkost emelném ki, de a többi sem marad el nagyon a számomra kedves szövegektől, még a kisregény méretű A statiszta sem, amelynek életrajzi vonatkozásairól és érdekességeiről Takács M. József élvezetes és kimerítő utószavában olvashatunk. A kötet végén néhány Vian-festmény is található, de a legtanulságosabb a szerző noteszének egyik lapjáról készült másolat: nincs más rajta, csak különféle irkafirkák, de ha sokáig nézi az ember, felfedezhető, hogy ezek is egyfajta próbálkozások, az egyes motívumok különböző módon való felhasználásai, amelyekben kreativitás és felfokozott alkotókedv ötvöződik.
Ez a jellemző a kötet legtöbb szövegére: lehet, hogy gondosan megírt novellákat vagy csak ötletfoszlányokból keletkező hóbortos skicceket olvashatunk, de Vian stílusa annyira egyedi, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. A horrorisztikus betétek, szentimentális epizódok, és cinikus eszmefuttatások közös jegye, hogy mulatságosak, illetve ebben merül ki a történetekkel kapcsolatos, esetlegesen katarzis közeli élmény. Akármennyire is sugallják a szövegek a csip-csup bolondozást, Vian szövegei egyáltalán nem bárgyúak vagy gagyik. A „komolyabb mondanivalót” hiába is keresnénk az összeállítás szövegeiben, de A kék liba egy jó étvágycsináló a veretesebb szövegekhez.
