B+
Michael Cunningham: Jellegzetes napok
Fordította: Tótisz AndrásUlpius-ház, 2006, 374 oldal, 2780 Ft
Aki Cormac McCarthyt vagy például Bret Easton Ellist tekinti a Kortárs Amerikai Irodalomnak, az feltehetően fontosnak tartja azt, hogy nevezett szerzők a szokottnál markánsabban építik be szövegeikbe az adott kulturális kód egyes elemeit, egységeit, legyen szó történelmi-társadalmi jegyekről (nagyvárosi yuppie-k) vagy egyedülálló narratív sémákról (vadnyugati thrill). Cunningham, akit leginkább Az órák révén ismerhetünk, jelen regényét tulajdonképpen az amerikai irodalom első nagy látnoka, Walt Whitman költészetére alapozza (így akár nevezhetnénk zsigerileg amerikáner műalkotásnak), de a cselekmény(ek) nincsen(ek) annyira mélyen beágyazva az amerikai közegbe. Ehelyett inkább egyes történelmi fordulópontok köré íródnak: a gépesítést és elgépiesedést eredményező indusztriális forradalom nem csupán amerikai jelenség, ahogyan egy 21. századi merényletsorozat sem, nem beszélve az idegen életformákkal benépesedett golyóbisról szóló fantazmagóriáról. A Whitman-szövegkorpusz állandó vibrálása persze minduntalan visszacsempész valamit az amerikai kultúrából, de ezek a szövegbetétek a legtöbb esetben bevágott memoriterek gyanánt nyesik szét a főszövegeket, és nem a költő teremtő képzelőerejének produktumaiként vagy akár esztétikumként. Whitman (és a költészet) szimplán elgépiesedhet – ez lehetne a Jellegzetes napok egyik „mondanivalója”.
Régen találkoztam ennyire szimmetrikus regénnyel. Igaz, míg a második részben az elsődleges szerzői elképzelés még érdekes eredményekkel kecsegtet, a harmadik részre tulajdonképpen kifullad, és kissé kidolgozatlanná, unalmassá válik. Számos egyezést mutatnak ezek a részek: mindhárom történetben van egy Whitmant idézgető fiú, van egy női figura, és van egy halott szereplő, aki a háttérből bonyolítja a cselekményt, ugyanakkor mindig van egy rejtett összeesküvés, amely a látnok-költő enigmatikus verssoraihoz kapcsolódik. Ezenkívül át- meg átszövik a történeteket a szimbólumok, és a rejtett utalások, és még a nevek is ismétlődnek. Az első részben (Benn a gépben) ez egészen zseniális, ráadásul a szöveg remekül idézi meg a tizenkilencedik századi dekadenciát, ennek minden műfaji stíluselemével együtt. Lucas tizenhárom éves kisfiúként bátyja halála után családfenntartóvá válik, de ugyanahhoz a géphez állítják oda dolgozni a nagyüzemben, amely bátyját „felfalta”, ráadásul szülei meglehetősen rossz állapotban vannak. Bátyja menyasszonya titkokat rejteget, Lucas Whitmant szónokol, New York pedig a maga akkori kísérteties módján drapériaként feszül ki mindezek mögé. Ebben a részben jó elidőzni a sorok között, visszalapozgatni, morzsolgatni a szavakat.
Míg az első rész egy klasszikusan sejtelmes történet, addig a második etapban (A gyermekek keresztes hadjárata) egy pörgős, abszolút mai krimit olvashatunk, amely néhol elidőz a psziché(k)nél, tartalmaz filozofikus betéteket a halálról és az egzisztenciáról, ugyanakkor a sorozatok kissé lebutított vagy lebutítottnak tűnő (dialogikus) nyelvezetéhez közelít. A titokzatos merényletsorozat felgöngyölítéséről szóló történet főszereplője Cat, aki telefonos szolgálatot teljesít a rendőrségnél, ő fogadja először az öngyilkos robbantó kisgyerekek (!) fenyegető telefonjait. Kiderül, hogy világ- de legalábbis városméretű összeesküvésről van szó, amelyet (természetesen) Whitman irányít. A regény középső részéből hiányzik a fantasztikum, a rejtélyek áttevődnek a bűnügyi történetekből ismert helyzetek terepére, de számos hangsúlyos részben követi az elősző rész cselekményét. Cunningham itt is brillírozik, bár a végeredmény már nem annyira pazar.
A harmadik rész (Akár a szépség) pedig alulmúlja a várakozásokat. Úgy látszik, hogy egy viktoriánus rémtörténet és egy krimi simán belegyömöszölhető százhúsz oldalba, de a sci-fi számára (legalábbis a jelen regényből kiindulva) ezek túl szűk keretek. A folytatást jelző átvezetések itt is pontról pontra megtalálhatóak, nem beszélve a műfajból adódó új elemekről, de ez a történet is annyira mai, hogy egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a jövőben járunk. A kék lucfenyők és a lila mezők pedig viccnek sem jók. Nem lenne semmi baj, ha Cunningham poénnak szánta volna a záró részt, de valószínűleg csak (nagyon) mellényúlt. Megpróbálta végigvinni ötletét, ez abszolút dicséretes, de úgy látszik, hogy az utópisztikus jövőképek aztán tényleg ellenállnak a korábban jól „működő” Whitman-teóriának. A történetet nem részletezem, aki idáig elért, az minden bizonnyal elolvassa majd ezt is.
Mindent összevetve, a Jellegzetes napok egy nagyon érdekes könyv. Nagyon sajnáltam, hogy az utolsó rész ennyire lerontotta az összképet, hiszen az első rész önmagában óriási teljesítmény. A könyv meggyőzően prezentálja, hogy mire lehet felhasználni egy abszolút kanonikus költőt úgy, hogy a produktum ne egy harmadrendű lektűr vagy egy breviárium legyen. Az órák tapasztalata azt mondatja velem, hogy Cunningham ebből a regényből is legyárthatna egy jó forgatókönyvet, így talán „helyre lehetne hozni” a regény hibáit. A félreértések elkerülése végett: ez a regény nincs feltétlenül rászorulva a filmváltozatra – remek agytorna. És nem csak az.
