A Minden nyamvadt kis bánatom eredeti címe (All My Puny Sorrows) egy Coleridge-vers egyik sora. Miriam Toews regényének hőse imádja az angol romantikus költőt, és kedvenc versének alábbi sorai nemcsak a szöveg címét, de történetének alapjait is meghatározzák:
„Nekem is volt nővérem, egyetlen –
Szeretett engem s én imádtam őt!
Neki tártam fel satnya kínjaim,
(Mint ápolónő karja közt beteg),
Minden szívbéli rejtett nyavalyát,
Baráti szemtől is restelkedőt.”
Az egyik főhős, a „satnya kínoktól”, „nyamvadt bánatoktól” szenvedő Elfrieda, a másik húga, az életrevaló, az élethez egyfajta erőt adó cinizmussal viszonyuló Yolandi. Elf és Yoli negyvenes éveikben járó testvérpár, rendkívül szoros kapcsolatban, az egyikük mindennél jobban vágyik a halálra, a másik pedig meg akarja menteni őt. Elf elismert, ünnepelt zongorista, okos, gyönyörű, gazdag és van egy odaadó férje. Yoli kétgyermekes anya, kétszer vált el, állandó anyagi gondokkal küszködik, nehezen birkózik meg feladataival, a férfiakkal, gyermekei nevelésével. Mégis Elf az, aki meg akar halni.
Miriam Toews: Minden kis nyamvadt bánatom
Fordította: Varga Zsuzsanna, Európa Könyvkiadó, 2019, 340 oldal, 3999 HUF
A kanadai író regénye ennek a testvérpárnak a története, kapcsolatuk furcsa dinamikájának bemutatása. Bár a történet idején negyvenes éveiket tapossák, beszélgetéseikből, emlékeikből töredékesen ugyan, de kirajzolódik közös gyermekkoruk, családjuk története is. A Von Riesenek egy szibériai származású mennonita család, akik a vallásos, zárt közösségből kilógnak, egytől egyig furcsa, különc emberek. A családban ráadásul jelen van a szuicid hajlam, a lányok apja és unokatestvére is öngyilkosságot követ el.
Ez a lélektani örökség az, melyet Elfnek és környezetének is hordoznia kell. (A történetben sok az önéletrajzi elem, az írónőnek ugyanis az édesapja, majd később nővére is öngyilkos lett.) Bár a történet szintjén minden figyelem a sorozatos öngyilkossági kísérletekkel (koplalás, gyógyszertúladagolás, erek felvágása) próbálkozó Elfre irányul, az író a fókuszt Yolira helyezi, hiszen ő az én-elbeszélő, az ő tudatába pillanthat be az olvasó, és Elf esetleges megértése is rajta keresztül történhet csupán. Ahogyan Yoli igyekszik megérteni a nővérét, úgy próbálkozik ezzel az olvasó is. Az idősebbik nővér halálvágya ugyanis egyáltalán nem racionális, sokszor kifejezetten önzőnek is tűnik emiatt, olyan embernek, aki „jó dolgában” már nem tudja, mit csináljon. Ezt a történet egy pontján az ágya mellett hetek óta virrasztó, aggódó húga hirtelen indulatból el is mondja neki:
„Eszedbe jutott valaha is, hogy én is elvesztettem az apám, mert öngyilkos lett, hogy nekem is nehéz túltennem magam rajta, hogy én is próbálom megtalálni a szánalmas, ostoba életem értelmét, és hogy én is gyakran gondolom úgy, hogy ez az egész egy nevetséges bohózat, és az egyetlen intelligens válasz az öngyilkosság, de visszariadok ettől a következtetéstől, mert elviselhetetlen terhet rak az emberre? Mintha te lennél a kibaszott Virginia Woolf, vagy valami hozzá hasonló, aki túl menő ahhoz, hogy éljen, vagy túl okos vagy túlságosan is átérzi ennek az egésznek a tragikumát, vagy mijét…”
Bár konkrét orvosi diagnózis nem hangzik el, Elf valószínűsíthetően depressziótól szenved, és nem racionális okból utasítja el következetesen az életet.
Toews nagyon hatásos technikát alkalmaz, ugyanis bár folyamatos öngyilkossági kísérletei és pszichiátriai kezelése miatt mindvégig Elf áll az események középpontjában, az olvasó az ő tudatába nem képes behatolni. Állapotáról, érzéseiről csak húgán keresztül szerezhetünk információkat. Ebből nyilvánvalóvá válik az is, hogy a regény nem egy depressziós ember gondolatait, érzéseit kívánja közel hozni, hanem sokkal inkább azt az erőfeszítést, melyet a körülötte élők tesznek, hogy megértsék ezt. Mindenki Elfre vigyáz, mindenki őt akarja megmenteni: az édesanyja, a férje és a testvére is. Mindannyian szeretik, de képesek-e elfogadni és tiszteletben tartani a döntését? Meg tudják-e érteni azt, ami benne zajlik? Vagy ha nem, képesek-e megbékélni vele? Meg kell-e érteniük, és meg kell-e békélniük vele egyáltalán? A Minden kis nyamvadt bánatom legnagyobb tétje az, hogy megmutassa, a valódi depresszió nem szenvelgés, pesszimizmus vagy búskomorság, de ezt sokszor még a beteghez legközelebb állók sem ért(het)ik meg. Az, hogy Yoli mekkora empátiával és megértéssel fordul imádott nővére felé, már a szöveg első oldalain egyértelművé válik:
„Erre aztán Elf elmeséli, hogy őbenne van egy üvegzongora. Retteg, hogy mi lesz, ha összetörik. Nem szabad összetörnie. A hasába van beszuszakolva jobbra lent, néha érzi, amint a kemény éle feszíti a bőrét, félő, hogy átszakítja, és akkor ő elvérzik. De még ennél is rosszabb, ha netán összetörik benne. Megkérdezem, milyen típusú zongora, azt mondja, egy régi, álló húrozatú Heintzman…”
Yoli egy pillanatra sem áll az ésszerűség oldalára nővérével szemben, ha Elf szerint egy zongora van benne, húga csak azt kérdezi meg, milyen fajta. A kisebbik testvér szeretetből fakadó megértése és elfogadása szinte fokozhatatlan, de talán még ő sem tudja száz százalékig megérteni, elfogadni nővére szuicid hajlamát, lelkiállapotát. Nem tudja eldönteni, mivel segít valójában: ha kirángatja Elfet ebből az állapotából, és megmutatja neki, hogy élni érdemes; vagy ha meghajlik akarata előtt és eljuttatja őt egy svájci eutanáziaközpontba, ahol békésen meghalhat.
A regény a depresszió, a megértés és a szeretet határainak története. És nemcsak a halálba vágyó Elf, hanem az életet annak minden nehézségével együtt igenlő Yoli története is. Talán éppen ezért van, hogy a szöveg „egyszerre humoros és fájdalmasan szomorú” (Margaret Atwood méltatása szerint). Elf szenved az ismétlődő napoktól, Yoli viszont megéli mindegyiket. A fiatalabb testvér negyvenes évei elején jár, mégis olyan, mint egy kamasz, a legfurább Salinger-hősöket (Holdent, Frannyt, Zooeyt) idézi, izgágasága, se vége, se hossza mondatai és kitérői különös és sziporkázó humort csempésznek ebbe az alapvetően nagyon is borús, letargikus szövegbe, ahol alapvetően a halál és a fájdalom lakozik a lapok között. Yoli a valóságot „rozsdás lábfogó csapdának” nevezi, s míg nővére a halál felé menekül előle, ő inkább a fikció felé veszi az irányt, zűrösebbnél zűrösebb történetekbe keveredik, könyveket ír és sokat fantáziál. Talán éppen az ő különcsége, furcsa kalandjai, kaotikus érzelmi élete és különleges életszemlélete teszi lehetővé, hogy ez a rendkívül komoly témát boncolgató kötet képes megőrizni valamiféle derűt, ami persze nem fedi el az árnyékos részeket, de megmutatja, hogy minden árnyék és feketeség mellett is ott az élet lehetősége. S hogy ez Elf megmentéséhez végül elég lesz-e, az is eldől a regény végére.
Szerző: Kolozsi Orsolya
